Minden idetévedőnek nagyon boldog karácsonyt és minden jóban bővelkedő új esztendőt kívánok szeretettel.

Óságok

Bolhapiacra készülünk. Az én fejemből pattant ki az ötlet még tavalyelőtt, és szerencse, hogy partnert találtam hozzá: a helyet ingyenesen kapjuk. Abból indultam ki, hogy nagyon sok kisebb-nagyobb külföldi városban milyen nimbusza van a bolhapiacoknak. Nem feltétlenül egy Ecseri-jellegűre gondolok, kisvárosban elég a kis bolhapiac is. (Persze itt nálunk is meg lehetne rendezni/szervezni látogatottabb helyen, de hát az alulról jövő kezdeményezés egyesek szerint az ördögtől való, és mivel nem ők találták ki, csakis politikai támadás lehet. Mindegy.) Viszont milyen jó lenne a sétányon havi rendszerességgel kirakva a sok könyv, hanglemez, régiség, csetresz, akár festmény stb. - szóval ilyenek. A turisták meg özönlenének a kirándulóhajókról.

Na, amiért most írok az az, hogy szívességből elvállaltam egy idős bácsi képeslapjainak és bélyegeinek árusítását. Úgyis ott leszek már reggeltől a vásár végéig - miért ne segítenék neki? Ma elhoztam tőle a régi anzixokat, amelyek majd mindegyikén a székesegyház látható, különböző helyekről fotózva. Már maguk a képek is érdekesek voltak, és sok még meg is volt írva. Ebből mazsolázok most, mert egyik-másik mosolyra késztetett, a sorok mögött régen eltávozott emberek - ceruzás, tintaceruzás kézírásuk itt maradt hosszú évtizedek múltán is.

"Nemzetes v. S...... F..... úrnak nyug. tiszh. Kőszeg

Kedves Szüleim! Értesítem Kedves Szüleimet, hogy f. év dec.22-én, szerdán reggel érkezem meg Kőszegre. Vakációm kb. 10 napra fog terjedni. Z...re visszamenőleg nem térek be, mert jan. 2-3-án egyenesen visszajövök. A viszontlátásra. Esztergom, 1943. dec. 18-án."

Ez egy tisztelettudó gyermek hivatalos értesítése. Vakációról írt, tehát itt tanulhatott Esztergomban a képeslapot küldő. Lehet, hogy mielőtt elküldte a levelét, valaki cenzúrázta? A képeslapon az "Esztergomi Szent Benedek-rendi Szent István Kath. Főgimnázium Kápolna belseje" látható.

"Nagyságos és főtisztelendő dr. S.... P úrnak főmonostori perjel, P........ u.p. Gy....

Főtisztelendő Perjel Úr! Tisztelettel bejelentem, hogy dec. 20-án, vasárnap d.u. 1/2 3-kor Gy.... felől P....ra érkezem. Nagyon szépen kérném Főtisztelendő Perjel Úr szíves vendégszeretetét és egy kocsit az állomásra. Őszinte fiúi tisztelettel: P....

Esztergom, 1936. dec. 17."

Ez is egy vakációra készülő valaki?

"S. Miklósné nagyságos úrnőnek Budapest, VII. Dob u.
Kedves Gabikám! Hát itt vagyunk ebben a szép városban. Az üzlettől nem vagyok elragadtatva, ilyen van a Kohnéké is a ligetben. Még sehol sem jártunk, mert vasárnap egész délután játszottunk még attól vagyunk fáradtak. Írjon. Hogy megy a muzsika az új kollegistákkal? Mi újság? Édesanyjának k.csók, Magát csókolja Ilonka"

A postabélyegzőn: 1932.V.23. Vajon milyen üzlet nem tetszett Ilonkának? És mi volt a vasárnap délutáni program?

"F. Károly úrfinak Budapest, Üllői út
Kedves Károly! Nagyon jól érzem magam, csak te hiányzol. Sok üdvözlet Mária. Anyukádnak kézcsókomat küldöm.

Egy szerelem kezdete?

"M. Adrienne nagyságos úrleánynak A.......
Gyönyörűséges angyalbőrben szívélyes üdvözletet küld kézcsókkal ifj. vitéz S. Sándor IX.k.m.sz.zl. 1 század Esztergom-Tábor, 1941.VII.3."

Gyönyörűséges angyalbőr...

"Ngys. L. Etuska úrleány, Budapest....
Egy kis esztergomi vendéglőből gondol Magácskára és küldi üdvözletét: Na ki?"

Ez után öt(!) olvashatatlan aláírás. Postabélyegzőn: 1939.már.8. Melyik esztergomi vendéglő lehetett? Jól belaktak, aztán megírták a képeslapot? Vagy míg az ételre vártak, addig dugták össze a fejüket az írás fölött?

"özv. Dr. H.Fné úrasszony dr. T.L. úr címén

Drága jó Édesanyám! Pecsenyére sülve, sok viszontagság után egy itteni cukrászdában pihentünk meg , irtóztató mennyiségű süteményt fogyasztottunk el. Most rögtön indulunk tovább és ma éjjel Zebegényben alszunk. Mufurc is pompásan érzi magát, csak a csónak himbálás ellen van kifogása. Irma néninek is kézcsók...

B. István"

Melyik volt a cukrászda? Ki volt Mufurc? Szegénynek tengeri betegsége volt a csónakázástól? Vízitúrán voltak?

"Nagys. B. Ané úrasszonynak

Drága anyukám és .... (olvashatatlan). Itt vagyunk a "Kispipában". Sajnos már 11 óra lesz rögtön. Nagyon jó a hangulat. Sok csók."

Még folytatódik a lap, valaki teljesen olvashatatlanul még hozzáírt pár sort az előbbiekhez. Talán valami gardedám?:) In memoriam Kispipa Vendéglő....

"Nagys. K. Jollyka úrleány

Kézcsók: Bimby"

Csak ennyi. Biztos örült neki Jollyka. De ki lehetett Bimby?

"Nagyságos és főtiszt. V. J. A. jószágkormányzó úrnak Sz.... Somogy vm.

Kedves A! Stadler jelzi, hogy elküldte a kerítést. Légy szíves értesíteni, hogy megkaptad-e! Addig nem fizetem ki, míg megnyugtató választ nem adsz. Szeretettel ölel: Miki"

Postabélyegző: 1926. okt. 2. Megérkezett-e a kerítés? Miért nem bízott Miki Stadlerban?

Nagyon sok lapon van írás, de nem mindet tudtam teljesen elolvasni. Küldtek képeslapot kereskedelmi segéd úrnak, nyugalmazott városi számvevő úrnak, Szent Domonkos rendi nővérnek, bencés tanár úrnak, úrfiucskának, úrnő ő nagyságának, erdész úrnak, MÁV főintéző úrnak.

Köszönöm a bácsinak, hogy ideadta a gyűjteményét. És a bélyegekről még nem is beszéltem.....

Kórházi tapasztalatok

Tavasz óta apu egyre gyengébbnek érzi a lábait, alig bírják el, szédült is, ennek ellenére minden nap lement "egy körre" sétálni. Hatvan éve dohányzik - elég sokat - érszűkülete van, és a vérnyomása is nagyon alacsony (80, 90-es felső értékek).

Júliusban infúziókúrát kapott ambulánsan (még szerencse, hogy a kórház nincs messze tőlük), majd mivel úgy érezte, hogy semmit nem javult, augusztusban befektették. Szokás szerint indult a kórházi rutin (labor, EKG - '94-ben volt egy infarktusa, amikor háromszor élesztették újra), majd újra infúziókat kapott, hogy a vérnyomását is sikerüljön beállítani. Egyszer fel is ment 180-ra, de mostanra beállt a kb. 110-130 közé. Ezután mellkasröntgent készítettek, ahol észrevettek egy foltot a tüdején. (Rendszeresen tüdőszűrésre járt, legutóbb tavaly ősszel volt, ott még nem láttak semmit.) A különböző vizsgálatokra betegszállító vitte a kórházon belül, de így is sokszor előfordult, hogy majdnem egy-egy órát kellett várnia a vizsgálatra. Két alkalommal rosszul is lett.

CT-vizsgálat következett, ami igazolta a "foltot", majd mivel ebben a kórházban nincs tüdőgyógyászat, a budai jó nevű intézményhez küldték további kivizsgálásra. Magas (százon felüli) vérsüllyedés-értékek, tüdőtükrözés (nem altatásban, hanem érzéstelenítéssel - apu azt mondta: "fiam, ez nem embernek való!"), köpetvizsgálatok után hazaküldték, és egy hónap letelte után visszarendelték. Ez volt a múlt hét hétfőn, amikor is reggel 9-re hívták be. Újra köpet- és vérvétel. Az orvos nem nagyon foglalkozott velük, annyit mondott, hogy az eredményeket meg kell várni. Dél körül anyu már többször is rákérdezett, de az orvos nem ért rá, ingerült volt, ide ment, oda ment, rengeteg dolga volt. Akkor anyuék azt mondták neki, hogy hazamennek, majd este visszatelefonálnak az eredményért.

Nos, este tudtak beszélni az orvossal, aki annyit mondott, hogy a laboreredmények alapján apunak újra be kell feküdnie a kórházba. A héten kedden reggel bevittük. Én itthonról mentem egyenesen a kórházba, anyuék meg taxival érkeztek. Én értem oda előbb, és megláttam az orvost a folyosón beszélgetni (interneten kerestem a neve szerint, és találtam is olyan lapot, ahol még a fényképe is ott volt, így felismertem). Megvártam, míg befejezi, és mondtam neki, hogy szeretnék vele néhány szót beszélni. Nem mondta, hogy nem ér rá, de nem is hívott be sehová, hogy beszélni tudjunk. Kérdeztem, hogy mit tud mondani az apuról. Azt mondta, nem tud semmit, a múlt heti laboreredmények alapján hívták be újra. Mondtam neki, hogy olvastam a zárójelentést, amelyben szerepel egy olyan mondat, hogy tumormarker vizsgálat folyamatban van, azt szeretném tudni, hogy daganat-e, vagy sem. Válasz: nem tudják, az lehet daganat is, meg tbc is. Különben is a köpettenyésztés ideje 8 hét (aputól augusztus végén vették le, tehát még nem telt le). 8 hét? - kérdeztem. Ezt az anyuéknak nem mondták. De igen, mondtam az anyukájának, de annyira rohantak, nem várták meg a múlt héten a laboreredményeket sem - válaszolta. (Valójában nem tudom, hogy miért gondolta az orvos, hogy egy majdnem 80 és egy 72 éves idős embernek egész nap ott kell ülnie a folyosón. Egyébként anyu azt mondta, hogy nem említette neki a 8 hetet, mert ha másra nem, de erre emlékezett volna.)

Ez a beszélgetés mint írtam, a folyosón zajlott, a néhány mondat közben a kávéautomatából kiszolgálta magát, majd elment. Fölényesnek, és lekezelőnek éreztem. Barátságtalan és elutasító volt. Utána elkezdtem gondolkodni: ha nem daganat, és lehet tbc is, akkor nem kellett volna-e különböző biztonsági intézkedéseket tenni, illetve felhívni a szüleim figyelmét erre? Négy kiskorú unokájuk van! Ha meg daganat, akkor miért nem tudta azt mondani, hogy igen, erre gyanakszik.
Itt volt rá az esély, hogy ne csak a két idős embernek mondja el, amit akar, vagy válaszoljon arra, amit kérdeznek, hanem másvalakinek a családból, olyannak, aki esetleg tájékozottabb, figyelmesebb, együttműködőbb lehet.

Nos, megérkeztek anyuék is, a betegfelvétel megtörtént, és az emeletre kellett felmennünk, ahol leültünk a folyosóra. Nemsokára jött arra az orvos, apu köszönt neki (a régi idők beidegződésével: fel akart állni, pedig alig bírt "Jó reggelt kívánok, főorvos úr!"), de elviharzott mellettünk, szerintem egy pillantásra se méltatott bennünket, lehet hogy biccentett, vagy mormogott az orra alatt, de én nem láttam és nem hallottam. Ezután egy doktornő jött oda hozzánk, mosolygott, azt hitte, hozzá jött az apu, mint új beteg, de szóltak neki, hogy a főorvos úrnál feküdt korábban. Elnézést kért és elment.
Apu megkapta az ágyat, segítettünk neki átöltözni, elhelyezkedni - aztán mivel nagyon fáradt volt, és nem lehetett tudni, hogy az orvos mikor ér rá vele foglalkozni, hazaküldött bennünket.

Tudom, hogy az egészségügy, a kórházak anyagilag nem állnak a helyzet magaslatán. De: egy mosoly, egy barátságos szó senkinek semmibe nem kerül!!! Ott ültem a folyosón, amíg anyuékra vártam: jöttek, mentek az orvosok, fiatalok, idősebbek, ápolónők, betegszállítók, egyéb fehérköpenyesek. Mintha mindegyiken kötelező álarc lett volna, pedig a sok elcsigázott beteg (úgy értem a betegségétől rémült, kiszolgáltatott, vagy a kórházi környezettől, a várakozástól feszült ember) szerintem ki van éhezve egy jó szóra, egy bátorító mosolyra.

Ébresztő!!!

Voltam a tüntetésen. Azt hittem, jóval többen leszünk - persze rengeteg olyanról is tudok, aki ott lett volna, ha nem lett volna más dolga. Én is egy már rég leszervezett programomról mondtam le, hogy elmehessek. Ettől függetlenül több emberre számítottam, de megértem a "rejtőzködőket", akik valamilyen módon függenek ezektől az ördögöktől.

Azokat nem értem meg, akik puszta vállvonogatással (mit érdekel engem, hogy veri a feleségét?), közönnyel (Jaj, hát mi ilyen helyre nem járunk!) , engem lesajnáló tekintettel (mit foglalkozik ez is ilyesmivel, mér' nem a három gyerekével törődik?), felháborodással (Ingyen szórólapozol????!!) lépnek túl azon, és hagyják - minden ellenállás nélkül - hogy a Városunk hiénák kezébe kerüljön.
Akik azon az állásponton vannak, hogy: mit zavar engem, ha ellop 10 milliárdot, ha - mondjuk - rákölt egyet a városra. Hogy majd az unokáim is ezt az adósságot fogják nyögni néhány ember büszkén vállalt hibás döntése miatt? Hol leszek én már akkor!? Tönkretesz embereket? Mi közöm hozzá? Pitiáner bosszúálló? Jellemhiba.

Hát nem látják??? Hát nem értik??? Hát ezt akarták a rendszarváltáskor????

El kellene menni, és felépíteni, benépesíteni a normálisan gondolkozó, normális emberek faluját (kár, hogy egy városra való ilyen embert nem ismerek). Ahol az ember a saját mikrokörnyezetét, családját, barátait, kedves ismerőseit óvva, védve éli becsületesen az életét.

Már tudnám, kiknek küldeném az első meghívókat az új faluba....
Már tudnám, kik azok, akik kívül rekednének a magas falakon...

Kirekesztés? Nem! Puszta önvédelem!

"Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt.
Adj erőt, hogy be tudjak lépni
Van hitem a magas falak előtt."

a KÉRDÉS maga

Azt kérdezte tegnap a legkisebb gyermekem (még nincs 6 éves):

-Anya! Az első embert ki szülte?

alternatív válaszlehetőségeket örömmel fogadok:) Válaszoltam ugyan, de kíváncsi vagyok, más mit mond egy ilyen kérdésre?

Mikor lesz már végre vége??!!

Az elmúlt hetekben olyan dolgok történtek ebben a jobb sorsra érdemes városban, hogy még keresem a szavakat, amivel minősíteni tudnám őket. (Nem találom.)

Megdöbbent és megrémít az arrogancia, a bosszúvágy, a hatalommal való visszaélés, a hazugság és a gyűlölet. Az ötvenes évek "hangulatáról" csak a szüleim elbeszéléséből, olvasmányaimból vannak benyomásaim, gondolataim. Szerencsénkre - vagy szerencsétlenségünkre? - egyre fogynak azok, akiknek személyes tapasztalataik vannak erről az időszakról.
A hetvenes évek "szoftdiktatúrájáról" már nekem is vannak élményeim. De közel sem olyan nyomasztóak, mint ahogy az ötvenes évekre gondolok. Mégis úgy véltem a rendszerváltás után, hogy mindennek vége.

Most, 20 évvel a "rendszerváltás" után egyszer csak azt hallom/olvasom, hogy egy helyi tüntetésről készült fényképeken a helyi kiskirály képről-képre, kikockázva nézte meg a résztvevők arcát, és mondott ítéletet ismeretlenül is róluk. Eddig is terjedtek a hírek a városban, hogy bizony! van ún. feketelista, amelyen szerepelnek a véleményükhöz nevüket és/vagy arcukat adók. A hatalom nyilván tartja őket.

Meddig tart még az őrület???

Nyelvtanulás, nyelvtanítás

Én is magyar szülő vagyok. Van három gyerekem. Mégsem értem, hogy a Magyar Szülők Egyesülete tulajdonképpen mi ellen is ágál itt .

Ne kelljen nyelvvizsgát szerezni a diplomához? Miért is ne? Mindannyian ismerjük a szlogent: ahány nyelvet beszélsz - annyi ember vagy.

Az én korosztályom az általános iskolában és a középiskolában kötelező jelleggel tanulta az orosz nyelvet. A kortársaim többsége utálta is - most már nem tudom, hogy a kötelező jellege miatt, vagy egyáltalán a tanulási kötelezettség miatt. Én voltam néhányakkal a kivétel - aki a szabályt erősítette. Míg az általános iskolában az orosz inkább csak érdekesség volt, a középiskolában az orosz tanárnőnk elhivatott oktatója volt a nyelvnek. Míg az általános iskolában jelessel végeztem a nyolcadik osztályt orosz nyelvből, a középiskola első osztályában észhez térített egy jó kis közepes.

Középiskolába kerülve abban az évben egy másnyelvű osztály indult: francia és orosz között lehetett választani. Akkor én németet szerettem volna tanulni, de nem lehetett. Úgy gondoltam: ha már az általános iskolában "beleöltem" négy évet az orosz tanulásába, akkor megpróbálom azt tökélyre fejleszteni, annál is inkább, mert nem utáltam. (A francia szakosok többsége nagyobb karriert futott be - brüsszeli, párizsi nagykövetség, külkereskedelem stb.)

A következő évben persze már két osztályt indítottak - francia és orosz, illetve német és orosz között lehetett választani, de hát rossz évjáratú voltam:)

Az orosztanárnőnk egy jelenség volt - nem tudom máshogy leírni. Ám, hogy a nevét is megemlítsem, mert arra érdemes: ő volt Németh Ilona tanárnő. Igen sovány, merev, beesett arcú, magas kontyot viselő, mosolytalan nő volt. Rettegtünk tőle - de közben szerettük is. Elhiszi-e valaki ma, hogy 18 évesen, az oroszterem előtt párosával vigyázzban álltunk a tanterem előtt várva a becsöngetésre és a tanárnőre?

Nem csak orosz nyelvet tanított, hanem orosz gépírást is. Bizony! Néhány perces gyakorlás után még most is bármikor le tudnék másolni egy cirillbetűs szöveget - leginkább neki köszönhetően. Jelesre érettségiztem orosz nyelvből, és orosz nyelvű gépírásból is. Az orosz nyelv tele volt közgazdasági jellegű szöveggel - a közgazdasági szakközépiskola nyelvezetének megfelelően. (Abban az időben a közgazdaság mellett a KGST, a kolhozok, Lenin, a NOSZF volt a fő irányvonal.) Az írásbeli nyelvi érettségire 5 (!) óra volt megadva - ebben egy magyarról oroszra, illetve egy oroszról magyarra fordítás szerepelt. Hadrovics-Gáldit még csak elő se kellett vennem, hiába cipeltem magammal. Egy óra alatt elkészültem az írásbeli érettségivel.

Azonban mindez nem csak neki volt köszönhető, hanem főleg annak az egy hónapnak, amit a Szovjetúnióban töltöttem, nyelvtáborban, harmadik után.

Sajnálom, hogy akkor, az érettségi után nem tettem rögtön nyelvvizsgát. Bár azóta olyan munkahelyeim voltak, ahol nem használtam a nyelvet - így most hiába lenne papírom róla, nem érnék vele semmit. Mert már akkor bebizonyosodott számomra - nyelvet tanulni leginkább nyelvi közegben lehet. Az alatt az egy hónap alatt, amit a lugai táborban töltöttem századmagammal - többet tanultam, mint a többi 8 év alatt.

Ha innen nézzük - nincs szükség általános iskolai, vagy középiskolai nyelvoktatásra. Arra lenne szükség, hogy minden gyereket elküldjünk bizonyos időre minden évben olyan nyelvi közegbe, ahol napi szinten használhatná a nyelvet - legyen az német, orosz, francia, olasz vagy bármilyen nyelv. Még inkább igaz ez az angolra, amelyben leginkább különbözik az írott és a beszélt nyelv egymástól. Itt, most bocsánatot kérek a magyaroszági nyelvtanároktól - mert a magyar emberek nyelvtudását vizsgálva valójában nincs is szükség rájuk (Egy cikk szerint a magyar emberek 58 (!) százaléka nem képes megszólalni egy idegen nyelven sem.)

Ahány nyelvet beszélsz - annyi ember vagy.

• Ha pénzem lenne, nem értelmetlen diplomába fektetném, hanem nyelvet tanulnék.
• Ha viszont tanulunk a diplomáért - tanuljuk a nyelveket is! Ne csak a diploma közelében kapjunk észbe, hogy valami elmaradt...!

Hobby

Körülbelül ezer éve késztetést érzek magamban, hogy "valamit kellene csinálni a kezemmel." Egy hátránya van a dolognak: eddig úgy éreztem, hogy genetikailag kétbalkezes vagyok. (Édesanyám se virtuóz - az iskolai jelmezbálokon szerintem én voltam az egyetlen, akinek sosem volt jelmeze.)

Kezdődött azzal, hogy az általános iskolában horgolásból mindig egyest kaptam, kötésből meg kettest. (Viszont a gyakorlati foglalkozásokon mi még tanultunk olyat is a fiúkkal együtt, hogy például WC-harang visszahelyezése - hogy ne follyon tovább a klotyó, meg konnektor-beszerelést, hogy ne kelljen külön szerelőt hívni. Ezekből példul remekeltem.) Na, ebből az jött le, hogy kötni jobban tudok, mint horgolni, tehát az előbbivel próbálkoztam. A hetvenes években divat volt a subázás, de az nem nagyon kötött le. Vettem fonalat és amit nem subáztam el, azt elkezdtem megkötni. Egysima, egyfordított - ez nem túl bonyolult. Viszont a minden darabhoz előírt 10x10 centis mintát sose kötöttem meg (időspórolásból), így aztán minden darabom óóóóóóóóriási lett. Mindegy, majd jó lesz valakire. Sose lett jó.

Később, amikor a múlt rendszerben a teljes foglalkoztatottságot hirdető, de a munka mennyiségét nem az alkalmazottak létszámára kalkuláló elmélet következményeként egyik munkahelyemen az üresjáratokban ráért az egész női kollektíva kötni, szaktanácsokkal ellátva már alkottam néhány hordható pulcsit is. (El nem hinné senki, aki nem ott volt, hogy mi mindenre volt idő. Mondjuk, utáltam is a lézengést.)

Amikor ebbe a városba költöztem, jelentkeztem volna szabás-varrás tanfolyamra, ilyen-olyan kézműves tanfolyamra - de nem volt. Bármilyen hihetetlen, de ebben a harmincezres városban nem volt például 8 olyan nő, aki varrni akart volna. Ekkora létszámnál indítottak volna tanfolyamot. Aztán jöttek a gyerekek - a kezeim le voltak foglalva.

Mostanában viszont újra elővett a késztetés, és VÉGRE indult egy foltvarró-tanfolyam a közelben. Én, akinek volt ugyan varrógépe, de 20 év alatt körülbelül 2-3 órát ha használtam, sorra alkotom a szebbnél szebb darabokat - egyelőre még mint "betanított munkás" - és örülök a kész műveknek. Végre "alkotok". Igaz, hogy a családban nem igazán értékelik a kézi munkát:(

Közben pedig azon merengek, milyen jó lehet annak, aki abból tud megélni, amit szeret csinálni. Ki kellene próbálnom, hogy veszik-e? Eszembe jut a Rigócsőr királyfi c. mese, amikor is a királylány az általa készített korsókat kiviszi a piacra eladni, hogy krumplit tudjon venni, és főzni vacsorára. Ha most kimennék a kész cuccaimmal a piacra, jön a "zapek"....

Uborkaszezon

Nálunk a nyár a befőzés, lomtalanítás (a lakásban), szelektálás (ruhák, régi papírok, ezmegazok) időszaka is. Ami a kertben terem, "mindent el kell rakni, amilyen nehéz világ van!" - mondja anyósom. Lényegében igaza van, de milyen klassz lesz majd télen, ha tele a kamra lekvárral, de majd nem lesz pénzünk kenyérre! :)

Miután már nem bírok ránézni gyümölcsre, befőttesüvegre, tűzhelyre, az emlékek között kezdek kutakodni ismét.

Édesapámnak születés- és névnapja is volt tegnapelőtt, a 78. Bibliai nevét parancsra kapta, pedig nagyanyám szíve szerint újszülött gyerekét Lászlónak kereszteltette volna. De a pap - aki akkoriban nagy úr volt a faluban, ha nem a legnagyobb - azt mondta, hogy aki ilyen napon születik, muszáj, hogy ilyen nevet viseljen. Így aztán Illés lett. A faluban, ahol született, és ahol gyerekkoromban sokat nyaraltam (erről majd máskor), még egy Illés keresztnevű férfi lakott. Aztán az öcsém is ezt a nevet kapta születésekor. Több ilyen nevű embert nem is ismertem. (Pár évvel ezelőtt egy helyi vásárban kiabált egy anyuka a gyereke után: Illés! Azt hittem, rosszul hallok. Még meg is kérdeztem, hogy: "Tényleg Illésnek hívják a kisfiút?" "Igen." - jött a válasz. (A névadási tapasztalatokról, szokásokról, meglátásaimról majd egy más alkalommal.) Na, de több Illést tényleg nem ismerek:)

Édesapám az ötvenes évek elején került Pestre, 53-54-ben volt katona a Budaörsi úti Petőfi laktanyában. Mesélte, hogy reggeli tornaként gyakran előfordult, hogy rövidnadrágban, mezítláb kellett futniuk a Osztyapenkó szoborig és vissza - még télvíz idején is.

Egy nagy ugrással rátérek arra, ami miatt elkezdtem írni.

Apu 1968-tól a filmgyárban dolgozott, ahogy szokta volt mondani: vezető beosztásban - gépkocsivezető volt:) Először személyautóval, később teherautóval járt különböző filmek forgatására. Hozta-vitte a színészeket, aztán később a felszerelést (díszletet, ruhákat, világosító eszközöket stb.) És mivel akkoriban divat volt az autogram-gyűjtés, egy emlékkönyvbe kérte a színészek aláírásait a "kislányának". Na ez az emlékkönyv került most elő egy doboz aljából. Olyan színészek aláírásai vannak benne, akikre szerintem sokan emlékeznek - aztán sokan vannak, akik meg nem. Nézem a képeket, autogramokat és mosolygok. Sokan már elmentek....

Stanislaw Mikulski (ha mond ez még valakinek valamit - ő volt Kloss kapitány.), Garas Dezső, Peti Sándor, Koós János, Feleky Kamill, Márkus László, Zenthe Ferenc, Huszti Péter, Zala Márk (Istenem, de fiatalon meghalt!!), Őze Lajos, Juhász Jácint, Kozák András (ők is nagyon korán elmentek).
Kiss Manyi. (Egyszer küldött nekünk, gyerekeknek apuval egy kiló banánt - ez 1970-ben volt.)
Djoko Roszic (Talpunk alatt fütyül a szél).
Bujtor István, Szilágyi István (aki az utca hírmondója volt). Avar István, Horváth László, Tordy Géza.
Hegedűs D. Géza, aki akkor még csak Hegedűs Gézaként írt alá. Tarsoly Elemér, Oszter Sándor, Horesnyi László.

Most meg néhány hete a rádióban egy riportban (Székhelyi József beszélt a FÉSZEK-Klub kapcsán róla) azt hallom, hogy a színművészeti főiskolán volt olyan, aki nem ismerte Kálmán György nevét.

És a rengeteg történet, amit Apu mesélt. A rengeteg hely, amit bejárt. Néhány forgatás, ahová engem is magával vitt (az első 1968-ban az Egri csillagok forgatása, Pilisborosjenőn).
Apu is elég grafomán; néhány évvel ezelőtt írógéppel papírra vetette rengeteg élményének többségét. Történeteket a filmgyári és a korábbi munkahelyéről. Tervezem, hogy összerendezgetem.

Ami a városban történik...

...az ellentmond a józan észnek, empátiának.

A várhegy itt áll a Duna kanyarulatánál évezredek óta. Amíg nem laktam itt, akkor is eljöttem ide minden évben legalább egyszer, de volt, hogy többször is.

Lenéztem a folyóra, és akkor megérintett az örökkévalóság. Csend volt, és nyugalom. A tájba azóta belerondít az újjáépített híd (persze, szükség van rá, tudom) fémtömege, a város régi szépsége elveszett, békebeli hangulata is veszni látszik. Helyi botrányoktól hangos az ország.

Senkik próbálják folyamatosan hiteltelenné tenni azokat, akiknek egyértelmű szellemi fölényét nem bírják elviselni. Megbecsült embereket próbálnak porig alázni a hatalom székéből minden mocskos stiklit felhasználva, kihasználva. De a senkik nem veszik észre, hogy saját maguk azok, akik a forgalommal szemben haladnak. Óvatosan megfogalmazott véleményeket is ellenállásként fogadnak, támadást keresnek minden "ötletelő"-ben. A város szavát hallató értelmiségét automatikusan ellenségnek kiáltják ki.

Nincs olyan nap, amelyre ne jutna egy-egy hír, tett, esemény, "beszólás", ami felborzolja az idegeimet. Az sem vígasz, hogy ezzel nem vagyok egyedül, és már csak az tartja a reményt bennem, hogy a mese jó véget ér: a talpunk alatt a tejet vajjá köpüljük, és ki tudunk ugrani a korsóból.

Ne hagyjuk! Ne hagyjátok! Ez a város többet, jobbat érdemel!

Megállt az idő.....

"Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit"

Meg kell itt bolondulni!

Egy normális város a normális testvérvárosával normális kapcsolatot tart fenn.

Egy normális város nem normális vezetősége az eddigi normális testvérvárosi kapcsolatok újraértékelését végzi.

Egy normális, sportszeretőkből, futókból álló csapat a normális külföldi testvérvárost kereste fel, hogy az ottani futóversenyen való részvétellel is népszerűsítsék nemnormális városukat.

A normális futók nemnormális városának újságjában - a testvérvárosi kapcsolatok újraértékelésének folyományaként - kicenzúrázták (jó kis szó!) a testvérvárosi sporteseményről szóló beszámolót.

Szavak

Napok óta ízlelgetek néhány szót. Valószínűleg nagyon sok embernek ezek a szavak már nem jelentenek semmit, csak a szókincs része, mert a mögöttes tartalmat nem ismerik. Bennem meg ezek a szavak felidézik a gyerekkoromat.

Az egyik ilyen szó az "ószeres". Mennyivel szebben hangzik, mint a "régiségkereskedő"! Pedig a jelentése szinte ugyanaz. Gyerekkoromban, Budapesten (hatvanas évek) a lakótelepen, nyáron nyitott ablaknál hallottam a viszonylag sűrűn előforduló hangot: "Itt az ószeres! Használt ruhát, cipőt, bútort - mindent veszek!" Általában cigányasszony jött rózsás fejkendőben, amit a tarkóján kötött meg, vállára vetve egy nagy (most úgy rémlik) jutazsák, szoknyája majdnem a földig ért, cipőfűzője nem volt. Néha férfi jött, fekete kalapban, fekete nadrában, fehér ingben - ugyanazzal a zsákkal. Mindig, mindegyik egyedül járt. Könyököltem az ötödik emeleti konyhaablakban, és néztem, ahogy megáll a ház előtti parkolóban (kb. 2 autó volt benne akkor), körbefordulva még egyszer elmondja: "Itt az ószeres!...." Várt egy darabig, figyelte, hogy melyik ablak nyílik ki, melyik erkélyre megy ki a lehetséges kuncsaft. Nem sűrűn, de előfordult, hogy felhívták valahová - szerintem nyugodtan be is engedték a lakásba -, és megkötötték az üzletet. Közel volt hozzánk az "Ecseri", a cuccok biztosan ott landoltak végül.

A másik szó a "jegesember". A hűtőszekrényt régen jégszekrénynek hívták, és hetente jött a jeges, lovaskocsival, a kocsin nagy jégtömbök, abból vágott le kisebb darabokat. Kimentem az erkélyre, és az erkélyfal meg az erkély korlátja közötti 15 cm-es résen kukucskáltam lefelé. Akkor még nem csak a falusi gyerekek ismerhették a lovat:)

Nekünk akkor már volt egy Szaratov hűtőszekrényünk (1963-ban vették anyuék), abban volt egy kb. 15x15x25 cm fagyasztósrekesz, amibe túl sok minden nem fért bele. Persze, olcsó volt minden eszkimófigurás Mirelit termék, tehát túl nagy szükség nem volt a fagyasztórészre. Arról nem is beszélve, hogy apai nagyanyám, aki velünk lakott, az ilyen "úri huncutság"-oknak nem volt rajongója. A Szaratov egyébként a nyolcvanas évek végéig élt, majdnem 30 évet, de aztán egyszerre csak "kakukk".

83-ban, amikor egy szoba-konyhás lakásba költöztem Pesten, akkor az előző lakó hagyatéka volt egy jégszekrény. Mivel hűtőm volt, a jégszekrényt szétszedtük. Tele volt fűrészporral, az volt a szigetelés.

A heti harmadik, számomra jelentős esemény a "szódás" érkezése volt. Lovaskocsin jött, a kezében rázta a kolompot, farekeszekben (egy rekesz = 12 üveg) hozta a szódát. Megállt a házunk előtt, ahonnan a környező 4 és 8 emeletes házakból könnyen megközelíthető volt a mobilüzlet. A lakók lesorjáztak a rekeszeikkel és az üres üvegekkel és cserélték. Jó erős szóda volt, sokkal erősebb, mint ami a szódásszifonban készült 1, vagy 2 patron segítségével. A miénk 1 literes, szürke, alumínium szifon volt. Az erős szódát a szomszédban ittam. Most visszagondolva az jut eszembe, hogy biztosan mindig az esti órákban jöhetett, hogy otthon legyenek a lakók.

És bár a mi szódásunk soha nem bántotta az állatait, de értelmet nyert számomra a "Veri, mint szódás a lovát" kifejezés.

Álláskeresőben

Az elmúlt hónapot azzal töltöttem, hogy az önéletrajzomat elküldtem olyan intézményekhez, ahol esetleg akadhat számomra adminisztratív jellegű munka. Ehhez tudni szükséges, hogy a korom (már közelebb az 5. X-hez, mint a negyedikhez), valamint a családi állapotom (3 gyerek) miatt nem én vagyok a munkaadók álma. Körülbelül 15-18 helyre küldtem el az e-Mailt, és összesen 3, azaz három helyről érkezett visszajelzés, hogy köszönik a jelentkezést, pillanatnyilag nincs üres munkakör, de nyugtázták, és ha lesz valami, majd értesítenek.

Azt írja az úúúúúúúújság, hogy a) kevés a magyar adófizető.

Azt is írja az úúújság, hogy b) a nőknek az anyaság, a család mellett dolgozniuk is kellene, hogy az életük kerek legyen.

Azt is írják, hogy c) ne maradjanak otthon olyan sokáig, mert kiesnek a munkaerőpiacról.

Viszont mindezekért kimondva, kimondatlanul a nőket hibáztatják. Mert

a) nem szülnek elég gyereket,

b) ha mégis szülnek és aztán otthon maradnak, nem tudnak dolgozni, hogy adót fizethessenek.

c) akkor minek szülnek? most aztán láthatják, hogy nincs számukra munka.

És ez itt a 22-es csapdája.

a) Én a magam részéről úgy gondolom, megtettem amit lehet:)

b) Szívesen fizetnék én havi 150 ezer forint adót is. Ez ugye azt jelentené, hogy keresek annyit, hogy ennyit befizethessek.

c) SENKI nem teremti meg a feltételeket sem a részmunkaidős foglalkoztatáshoz, sem az otthonról végezhető munkák bővítéséhez, VISZONT milyen jól tud róla papolni minden "fontos" ember.

Mindezek ellenére - a "reményhal" meg utoljára jegyében :) - ezúton is közzéteszem a hirdetésemet, kiemelve előnyeimet:)

Van 3 gyerekem (ritkán betegek), ebből következően jó a tűrőképességem és van humorom, dolgoztam kereskedelemben 12 évet, ügyfélszolgálaton is néhányat, jól kezelem a számítógépet (gyorsan is gépelek). Helyesírásomra büszke vagyok.

Van némi angol és orosz nyelvtudásom, rejtett, de előhívható gyorsírástudásom is.

Nincs ugyan diplomám, így jelenleg nem a diplomás munkanélküliek számát duzzasztom. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy nem herdáltam el az állam pénzét olyasmire, ami nem is érdekelt.

Könnyen tudok kapcsolatot teremteni az emberekkel és gyorsan tanulok. Munkaadómhoz lojális vagyok.

Állásajánlatokat a "bejegyzések"-hez kérem!:))))

A magyar film - Ez a mai magyar valóság??!!

A héten végetért Magyar Filmszemlével kapcsolatban tegnap hallgattam egy riportot a rádióban. Pontosabban a riportot részletekben, mert közben tettem-vettem. (Ezt hívják háttér-rádiózásnak...)

Mészáros Mártát idézték, aki a díjkiosztón azt találta mondani, hogy a filmek tele vannak szex-szel és halállal. (Vagy a szex-ről és a halálról szólnak? Mindegy.) Hogy a filmekben nincs pl. család, nincsenek érzelmek, tele vannak durvasággal, leegyszerűsített emberi kapcsolatokat ábrázolnak stb. Ezzel együtt elismerte a fiatal filmesek munkáját.

Nem mintha Mészáros Márta általam ismert filmjeiben minden "happy" lenne, de ő csak egy rendező, a filmszemle kapcsán pedig egy csomó fiatal (!) rendező csomó filmjéről beszélt.

Na, a riporter felhívta Kukorelly Endre írót, aki a következőt mondta (nem tudom szó szerint idézni): ez butaság, a filmeket nem kizárólag aszerint kell értékelni, hogy miről szólnak, hanem hogy hogy vannak megcsinálva.

Ezt a véleményt nem osztom. Nem véletlenül osztanak pl. Oscar-díjat különböző kategóriákban. Mert kaphat például egy halálról szóló film rendezői, operatőri, forgatókönyv-írói díjat, de nem feltétlenül fogja megkapni a legjobb film díját, amikor is főleg a film témáját, népszerűségét ismerik el.

Valamelyik nap a Nap-kelte c. műsorban is volt egy beszélgetés a bemutatók ürügyén. Nem tudom kivel beszélgetett a műsorvezető, nem tudom, melyik film volt a téma, csak azt láttam, hogy a riport alatt pergő filmkockákon hosszú perceken keresztül erőszakolt egy nőt egy férfi. Megkövülten néztem a kora reggeli műsorban bemutatott brutalitást. Lehet, hogy nem is voltak hosszú percek, csak számomra állt meg az idő a döbbenettől.

Meg kell jegyeznem, hogy jómagam nem fogom támogatni a mai magyar "filmművészetet" egyetlenegy jegy megvásárlásával sem. Akkor inkább megnézek egy régi, jó magyar filmet, fekete-fehérben DVD-n.

Pedig szeretem a kutyákat....

...de a szomszédunkban lévő kutyáktól megőrülök. Vagy inkább a gazdáiktól.

Az egyik oldali szomszédunktól tavalyelőtt megszökött a kutyája (állítólag! de bennem más gondolatok is felmerültek), aki szerintem az egész utca agyára ment, mert szerencsétlen állat (puli keverék) egy nagyon kis területre volt bezárva és éjjel-nappal magas, vékony, hisztériás hangon ugatott. Nyáron már napkelte előtt elkezdte, és napnyugtáig folytatta. Nyáron nyitott ablaknál erre ébredtünk hajnali fél négykor (hétvégén is!), és ezzel aludtunk el. Szerencsétlen állatot nem engedték se előre az utcai kapuhoz, nehogy összekakálja az udvart, se hátra a kertbe - nehogy összeugrálja a virágokat, ami a családi biznisz alapja.

Pár hónapig csönd volt, viszont bejárt a baromfiudvarukba egy görény (vagy nyest, vagy valami izé), szóval beújítottak megint egy ebet. Persze jobb sorsa ennek sincs. Ugyanoda bezárva, ugyanúgy nem elengedve, nem sétáltatva - sanyarú a sorsa szegénynek. De nekünk is. Mert hiszi bárki is, vagy csak a piszi: ez a szerencsétlen új jószág ugyanúgy ugat napkeltétől napnyugtáig. Sokszor még éjszaka is. A párom már ki van akadva - azt mondta, kihívja az állatvédőket.

A másik oldalunkon egy pirinyó udvarban egy közepesnél kissé nagyobb testű kutyát tartanak az albérlők, aki - talán szintén a kis helytől megzavarodva - állandóan átszökött a túloldali szomszédba. Csakhogy most már kibontotta a mi kertünk kerítését is, és nagy lelki nyugalommal jár-kel. Szombaton vettük észre. Életem párja kiment egy vasvillával - a kutya ahogy meglátta, már kotort is hazafelé az általa kibontott lyukon -, aztán becsöngetett az albérlőkhöz, hogy kössék meg a kutyát. Mondanom se kell, nem tették meg. Ma délelőtt megint a mi kertünkben mászkált, és ami a pofátlanság teteje - már előrejött a kertből a házhoz is.

Nekünk is van egy kutyánk (puli), de az ösztönösen tud viselkedni. Nem ugat éjjel-nappal, nem ijesztgeti a járókelőket. Csak akkor balhézik, amikor meg is állnak a ház előtt. Ő a mi "csengőnk". Előbb szerzünk tudomást az ő jelzéséből arról , hogy jött valaki, mint hogy a vendég becsöngetne. Késő ősztől kora tavaszig övé az egész kert. Amikor már megkezdődnek a kerti munkák, nem engedjük a veteményesbe, mert mindent összeugrálna. De tudja is: így mikor hátramegyünk a kertbe, megáll a kertkapunál, néz utánunk, és csóválja a farkát. Ez mondjuk csak addig igaz, amíg hátat nem fordítunk neki:D

Aztán van az utcában egy nagy állat (nem tudom, milyen fajta kutya), mint egy borjú. Na, azt viszi a gazdája sétáltatni. Hogy, hogy nem - valahogy mindig a mi házunk előtt sikerül ürítenie a kutyának. A gazdája meg simán hagyja. Nagy kutya - nagyot kakál. De a kis kutyáé is büdös.

Van egy kisebb kutya is az utcánkban, akit kienged a gazdája előre, később jön ő is. Kényszert éreznek nálunk kakálni. A guta meg tud ütni. Mi lenne, ha fognám a mi kutyánkat, és odavinném én is az ő házuk elé. Előttük még füves rész sincs, csak a járda. Biztos fel lennének háborodva. A mi kutyánkat - ha kapunyitáskor kimegy az utcára és szimatolgat, még a szomszéd elől is visszaparancsoljuk, nehogy oda pisiljen.

Néha azért vannak pozitív tapasztalataim. Lent élveztük a Kis-Duna parton a napsütést a gyerekekkel, ültünk a padon, és figyeltük a járókelőket. Egy idősebb hölgy sétáltatta a kutyáját. Kis termetű, tacskó, vagy pincsi - már nem emlékszem. De amikor a kutya elvégezte a dolgát, a hölgy elővett két nylonzacskót, egyiket a kezére húzta és összeszedte amit kell. Én meg megköszöntem neki, mire azt mondta: Ezt nem kell köszönni, ez természetes.

Így is lehet...

Karácsonyi örömeim

Ami sok örömet szerzett az együtt töltött két hét alatt - nem fontossági sorrendben, hanem ahogyan sorban az eszembe jutott.


Reggelente ágyba kaptam a kávémat. Az ünnepek alatt egyik reggel a leánykám korán reggel felkelt, és tálcán elkészítette nekünk a reggelit. Izgatottan lestük az óvodás fiam Luca-napon elültetett búzájának napi növekedését. (Lelkesen locsolta.) Rengeteget játszottunk együtt. (Puzzle, kártya, társasjáték, csocsó.) Sikerült sokat olvasnunk, mesélnünk. Örültünk, amikor előbújt a nap, és nagy sétákat tettünk. Finom forralt bort ittunk. Meg finom házipálinkát - korondi butykosból. Nagyokat aludtunk - néha délután is:) Jókat ettünk. Jókat nevettünk, és csak néha veszekedtünk. Ültünk a meleg szobában, és néztük a cserépkályhában meggyújtott fahasábokat. Hallgattuk a lányom furulyamuzsikáját, és a fiam gitározását. Találkoztunk a szüleimmel, és néztem, hogy mennyire örülnek az unokáiknak. Egy alkalommal sikerült eljutnunk kettesben a párommal fürdőbe, és legalább egy órát áztattuk magunkat a jó meleg vízben, nyugodtan beszélgetve. Figyeltük a kertben a cinkéket. Találkoztunk a barátainkkal.
Keveset tévéztem és sokat rádióztam. Kinyílt egy bimbó a karácsonyi kaktuszomon.Nagyon finom pizzát sikerült csinálnom, ami mindenkinek ízlett.

Így hirtelen - ennyi.

Karácsonyi dühöngéseim II.

Mindig is sokat rádióztam. Mióta a napi szemét ömlik ránk a TV-ből, fügét mutatva még többet rádiózom. (Nem a zenei csatornákat hallgatom.) Az ünnepek előtt nagyon érdekes beszélgetések voltak több adón is, művészekkel, politikusokkal, pszichológusokkal, egyszerű emberekkel.

Az egyik pszichológus a boldog családokkal, a házasságokkal/válásokkal, emberi kapcsolatokkal összefüggésben említette meg azt, hogy ha rajta múlna, a házasságra készülő fiataloknak feltenné a kérdést: Hogyan képzelik el a jövőben közös karácsonyaikat? Mert sokat elárul mindkét fél családjáról az ünneplés mikéntje.

Amiről ez eszembe jutott: mióta ebben a jobb sorsa érdemes kisvárosban élek a párommal és a gyerekeimmel csak egy nyugodt karácsonyom volt. Amikor is a legkisebb gyerekem decemberben született, és karácsony előtt egy héttel jöttünk haza.

A mi családunkban (értsd: amikor még otthon voltam a szüleimmel) Budapesten az volt a szokás, hogy magunkban - vagyis a szűk család - töltöttük a szentestét: a szüleim, az öcsém és a nagymamám (aki amúgy is velünk lakott). Nem volt szokás összejárni a tágabb családdal (nagynénik, unokatesók). Igaz, autónk sem volt a 60-70-80-as években, hogy "nagykörre" indulhattunk volna. Karácsony másnapján felhívtuk néhány közeli rokonunkat - egyébiránt mindenkinek küldtünk képeslapot. Mindezek következtében persze az ajándékozás is csak a szűk családon belül történt.

A párom családjában az volt a szokás, hogy - mivel egy udvarban laktak egy ideig a nagyszülőkkel és egy nagynéni családjával - először a nagyszülőknél jött a Jézuska, és csak azután otthon. Amikor már elköltöztek onnan, akkor is a nagyszülőkhöz mentek el először, és csak azután haza.

Most eljött az az idő, hogy már minden gyereknek saját családja van, mégis az az "elvárás", hogy először át kell mennünk a páromék szüleihez. Odajön a sógornőm is a családjával, akiknek utána szintén tovább kell robogniuk a másik nagymamához, és nagynénihez - ahová még ők is szeretnének emberi időben odaérni. (Kb. 6 óra felé.) Amíg a gyerekek kicsik voltak, nem jelentett ekkora terhet, mert ebéd után átvittük őket a mamáékhoz, ott aludtak, mi pedig itthon mindent elő tudtunk készíteni. Persze így aztán nem volt idő sem ünnepi ebédre, sem ünnepi vacsorára, sem elég idő együtt lenni a nagyiékkal, aztán meg nem volt elég idő az itthoni örvendezésre sem. Viszont most, hogy már 2 nagyobb és egy kicsi gyerek van a háznál - és a nagyok már segíthetnek díszíteni a fát - még bonyolultabb lett az életünk.

Az idei volt életem legrémesebb szentestéje, pedig amúgy mindenre jutott idő (főzésre, takarításra, ajándék csomagolásra). DE: egy gyors ebéd és némi pihenés után 2 óra körül a két kisebb gyerekemmel elmentünk sétálni, hogy a legnagyobb és az apja felállítsák a fát, és a fényfüzéreket felrakják. Ezután apa telefonált, hogy hol vagyunk, és utánunk jött, elvitte a kicsit sétálni, én a középső gyerekemmel hazarobogtam, hogy hárman együtt díszítsük a fát. Készen lettünk. (Ekkor már 3/4 négy volt, és fél öt körül kellett a nagyiékhoz érni.) Gyorsan elzavartam a két segítő gyerekemet zuhanyozni és átöltözni, hívtam az apjukat, hogy fél ötkor találkozzon a két gyerekkel és négyen menjenek a mamáékhoz. A két nagyot útnak indítottam azzal, hogy én is fürdöm és átöltözöm, majd megyek utánuk - és nekiálltam "angyalkázni", vagyis az ajándékokat a fa alá csempészni. Talán mondanom sem kell, hogy fürödni már nem volt időm, hajszobrászkodni sem, minimális sminkkel próbáltam javítani az összképen, aztán kilőttem, mert már háromnegyed öt volt. Vagyis szentestén, a szeretet ünnepén az ötfős családunk háromfelé volt jódarabig:(

Öt óra. Végre odaértem, ahol is már tűkön ülve vártak a sógornőmék. Lerogytam, majd - talán 3 mondatot sem váltottunk - már csilingeltek is a másik szobában.

Ajándékosztás. Nagyszülők az unokáknak (növekvő sorrendben). Mi a sógornőmék gyerekeinek. Ők a mi gyerekeinknek. Ők a nagyszülőknek. Mi a nagyszülőknek. Nagyszülők nekik. Nagyszülők nekünk. Papírhalmazok. Tobzódás. A gyerekek egymás ajándékait lesik. Mosoly. (Az enyém kicsit rezignált.) Sütemény. Vegyetek. Tányér fölött egyetek. Nem ízlik? A másikból is. Egész délelőtt sütöttem. Egy pohár bort?

Lopott pillantások a karórákra. Este 6 óra van. A nagyobb gyerekeim odasúgják: mikor megyünk haza? Én vissza: nemsokára. Nekiállunk összeszedni az ajándékainkat.

Fél hétkor szedelőzködni kezdünk, hogy egy ajtónyitásra mindannyian távozzunk. 11 ember az előszobában. Én rohannék előre, hogy bekapcsoljam otthon nálunk a zenét, meggyújtsam a gyertyákat - egyáltalán: hogy próbáljak hangulatot teremteni. A legkisebb bömböl, ő is velem akar jönni. Alig érek haza, már ők is otthon vannak. A zene elmaradt. Fénykép készül. Ajándékbontás. Örülnek, de fáradt a mosolyuk. Az enyém is. Fél tízkor kidőlnek.

Megint megfogadom, hogy jövőre másképp lesz. Meghívom anyósomékat, hogy jöjjenek át ünnepi ebédre. (Úgysem fogadják el - már próbáltam néhányszor.) Meg a sógornőméket (ők mindig vacsorára mennek az anyósához). Mert ha már együttlét - akkor adjuk meg a módját, és legyen idő mindenre. Jót enni, inni, beszélgetni, leülni, ünnepelni. Lehetne akár azt is, hogy egyszer nálunk, egyszer nálunk, egyszer a nagyszülőknél. Igaz, hogy a párom rokonságával szinte napi kapcsolatban vagyunk, mert mindenki idevalósi, csak én vagyok a gyüttment - de akkor miért kell karácsonykor erőlködni????

Karácsonyi dühöngéseim I.

Nem tudom, másnál hogy megy ez, de nálunk a karácsonyi ajándékvásárlás a következő okok miatt megy az idegeimre. Édesanyámék ideadják a gyerekekre szánt összeget, hogy vegyem meg én az ajándékokat. Anyósomék szintén ránk (azaz rám) bízzák az ajándékokat. Sógornőm családja - dettó. Tavaly még a sógorom is csak a pénzt adta - ő még egyedülálló. Na innentől kezdve emelkedő vérnyomással és a listával megyek vásárolni, amire fel van írva:

Nagyi 1. (Anyukámék)

I. gyereknek X. forint
II. gyereknek X. forint
III. gyereknek X forint
Nekem X forint
Páromnak X forint

Nagyi 2. (Anyósomék)

I. gyereknek X. forint
II. gyereknek X. forint
III. gyereknek X. forint

(A felnőttek nem ajándékozzák egymást. Legalábbis ez az évek óta visszatérő refrén.)
Aztán meg minden női hozzátartozó - meny és lány - valamint minden férfi hozzátartozó - vő és fiú - egyenajándékot kap (legyen az zokni, vagy póló a fiúknak, hálóing, vagy konyhafelszerelési tárgy a lányoknak) nehogy sértődés legyen. :-P

Sógornő

I. gyereknek X. forint
II. gyereknek X. forint
III. gyereknek X forint
(A felnőttek nem ajándékozzák egymást. De tényleg!)

Na most. Anyukámék globálisan gondolkodnak - vagyis adnak X összeget, azt a saját belátásom szerint osztom el a gyerekek és magunk között. Anyósomék MINDEN unokának MINDIG UGYANANNYI pénzt adnak - nehogy különbség legyen. De itt aztán a HASZNOS ajándékok vannak előtérben. (Világ életemben utáltam a HASZNOS ajándékokat. Teljesen személytelenek. Mindegy.) Sógornőmékkel megegyeztünk egy minimális összegben, amiért ők a mi gyerekeinknek, ill. mi az ő gyerekeiknek vásárolunk. Vásárlás közben tehát több dologra kell figyelni, úgymint:
- ne lépjem túl az összehatárt,
- legyen hasznos ajándék,
- azért legyen benne nem hasznos ajándék is (játék vagy könyv),
- minden helyen örüljön a gyerek az ajándéknak,
- ne kapjak agyvérzést az áraktól és a kínálattól.

Mit mondjak, marha nehéz dolgom van. Sajnálom is magam piszkosul.

- mert mindig túllépem az összeghatárt (egyszerűen így jön ki) nem sokkal, csak esetleg néhány száz forinttal,
- a hasznos ajándék nem OLYAN hasznos, amire gondoltak,
- a maradék összegből kijövő nem hasznos ajándék gagyi,
- néha úgy intézem a vásárlást, hogy máshol jobban örül a gyerek, mint idehaza
- a vérnyomásom ugyan alacsony marad, de a depresszióm mindig kiújul,
- megállapítom, hogy a kínálat katasztrófális - vagy nagyon jó, de drága (pl. LEGO) vagy abszolút kaka (kínai).

Minden évben megfogadom, hogy beszélek a rokonsággal, hogy ahelyett, hogy idenyomják a pénzt, üljenek le a gyerekekkel BESZÉLGETNI fél órát (esetleg folyamatosan beszélgethetnének velük egész évben is), hogy MEGTUDHASSÁK, mire vágyik, mit szeret, mi érdekli.
Mert könnyű és egyszerűbb azt mondani, hogy itt fáj, ott fáj, nem bírok gyalogolni, nem bírom a tömeget, nem tudom, mi lenne jó a gyereknek, nem szeretek vásárolni stb.

Már most megfogadom, hogy a saját unokáimnak MAGAM fogom az ajándékot megvásárolni - MINDIG.

Folyt. köv.