Körülbelül ezer éve késztetést érzek magamban, hogy "valamit kellene csinálni a kezemmel." Egy hátránya van a dolognak: eddig úgy éreztem, hogy genetikailag kétbalkezes vagyok. (Édesanyám se virtuóz - az iskolai jelmezbálokon szerintem én voltam az egyetlen, akinek sosem volt jelmeze.)
Kezdődött azzal, hogy az általános iskolában horgolásból mindig egyest kaptam, kötésből meg kettest. (Viszont a gyakorlati foglalkozásokon mi még tanultunk olyat is a fiúkkal együtt, hogy például WC-harang visszahelyezése - hogy ne follyon tovább a klotyó, meg konnektor-beszerelést, hogy ne kelljen külön szerelőt hívni. Ezekből példul remekeltem.) Na, ebből az jött le, hogy kötni jobban tudok, mint horgolni, tehát az előbbivel próbálkoztam. A hetvenes években divat volt a subázás, de az nem nagyon kötött le. Vettem fonalat és amit nem subáztam el, azt elkezdtem megkötni. Egysima, egyfordított - ez nem túl bonyolult. Viszont a minden darabhoz előírt 10x10 centis mintát sose kötöttem meg (időspórolásból), így aztán minden darabom óóóóóóóóriási lett. Mindegy, majd jó lesz valakire. Sose lett jó.
Később, amikor a múlt rendszerben a teljes foglalkoztatottságot hirdető, de a munka mennyiségét nem az alkalmazottak létszámára kalkuláló elmélet következményeként egyik munkahelyemen az üresjáratokban ráért az egész női kollektíva kötni, szaktanácsokkal ellátva már alkottam néhány hordható pulcsit is. (El nem hinné senki, aki nem ott volt, hogy mi mindenre volt idő. Mondjuk, utáltam is a lézengést.)
Amikor ebbe a városba költöztem, jelentkeztem volna szabás-varrás tanfolyamra, ilyen-olyan kézműves tanfolyamra - de nem volt. Bármilyen hihetetlen, de ebben a harmincezres városban nem volt például 8 olyan nő, aki varrni akart volna. Ekkora létszámnál indítottak volna tanfolyamot. Aztán jöttek a gyerekek - a kezeim le voltak foglalva.
Mostanában viszont újra elővett a késztetés, és VÉGRE indult egy foltvarró-tanfolyam a közelben. Én, akinek volt ugyan varrógépe, de 20 év alatt körülbelül 2-3 órát ha használtam, sorra alkotom a szebbnél szebb darabokat - egyelőre még mint "betanított munkás" - és örülök a kész műveknek. Végre "alkotok". Igaz, hogy a családban nem igazán értékelik a kézi munkát:(
Közben pedig azon merengek, milyen jó lehet annak, aki abból tud megélni, amit szeret csinálni. Ki kellene próbálnom, hogy veszik-e? Eszembe jut a Rigócsőr királyfi c. mese, amikor is a királylány az általa készített korsókat kiviszi a piacra eladni, hogy krumplit tudjon venni, és főzni vacsorára. Ha most kimennék a kész cuccaimmal a piacra, jön a "zapek"....
Kezdődött azzal, hogy az általános iskolában horgolásból mindig egyest kaptam, kötésből meg kettest. (Viszont a gyakorlati foglalkozásokon mi még tanultunk olyat is a fiúkkal együtt, hogy például WC-harang visszahelyezése - hogy ne follyon tovább a klotyó, meg konnektor-beszerelést, hogy ne kelljen külön szerelőt hívni. Ezekből példul remekeltem.) Na, ebből az jött le, hogy kötni jobban tudok, mint horgolni, tehát az előbbivel próbálkoztam. A hetvenes években divat volt a subázás, de az nem nagyon kötött le. Vettem fonalat és amit nem subáztam el, azt elkezdtem megkötni. Egysima, egyfordított - ez nem túl bonyolult. Viszont a minden darabhoz előírt 10x10 centis mintát sose kötöttem meg (időspórolásból), így aztán minden darabom óóóóóóóóriási lett. Mindegy, majd jó lesz valakire. Sose lett jó.
Később, amikor a múlt rendszerben a teljes foglalkoztatottságot hirdető, de a munka mennyiségét nem az alkalmazottak létszámára kalkuláló elmélet következményeként egyik munkahelyemen az üresjáratokban ráért az egész női kollektíva kötni, szaktanácsokkal ellátva már alkottam néhány hordható pulcsit is. (El nem hinné senki, aki nem ott volt, hogy mi mindenre volt idő. Mondjuk, utáltam is a lézengést.)
Amikor ebbe a városba költöztem, jelentkeztem volna szabás-varrás tanfolyamra, ilyen-olyan kézműves tanfolyamra - de nem volt. Bármilyen hihetetlen, de ebben a harmincezres városban nem volt például 8 olyan nő, aki varrni akart volna. Ekkora létszámnál indítottak volna tanfolyamot. Aztán jöttek a gyerekek - a kezeim le voltak foglalva.
Mostanában viszont újra elővett a késztetés, és VÉGRE indult egy foltvarró-tanfolyam a közelben. Én, akinek volt ugyan varrógépe, de 20 év alatt körülbelül 2-3 órát ha használtam, sorra alkotom a szebbnél szebb darabokat - egyelőre még mint "betanított munkás" - és örülök a kész műveknek. Végre "alkotok". Igaz, hogy a családban nem igazán értékelik a kézi munkát:(
Közben pedig azon merengek, milyen jó lehet annak, aki abból tud megélni, amit szeret csinálni. Ki kellene próbálnom, hogy veszik-e? Eszembe jut a Rigócsőr királyfi c. mese, amikor is a királylány az általa készített korsókat kiviszi a piacra eladni, hogy krumplit tudjon venni, és főzni vacsorára. Ha most kimennék a kész cuccaimmal a piacra, jön a "zapek"....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése