Tavasz óta apu egyre gyengébbnek érzi a lábait, alig bírják el, szédült is, ennek ellenére minden nap lement "egy körre" sétálni. Hatvan éve dohányzik - elég sokat - érszűkülete van, és a vérnyomása is nagyon alacsony (80, 90-es felső értékek).
Júliusban infúziókúrát kapott ambulánsan (még szerencse, hogy a kórház nincs messze tőlük), majd mivel úgy érezte, hogy semmit nem javult, augusztusban befektették. Szokás szerint indult a kórházi rutin (labor, EKG - '94-ben volt egy infarktusa, amikor háromszor élesztették újra), majd újra infúziókat kapott, hogy a vérnyomását is sikerüljön beállítani. Egyszer fel is ment 180-ra, de mostanra beállt a kb. 110-130 közé. Ezután mellkasröntgent készítettek, ahol észrevettek egy foltot a tüdején. (Rendszeresen tüdőszűrésre járt, legutóbb tavaly ősszel volt, ott még nem láttak semmit.) A különböző vizsgálatokra betegszállító vitte a kórházon belül, de így is sokszor előfordult, hogy majdnem egy-egy órát kellett várnia a vizsgálatra. Két alkalommal rosszul is lett.
CT-vizsgálat következett, ami igazolta a "foltot", majd mivel ebben a kórházban nincs tüdőgyógyászat, a budai jó nevű intézményhez küldték további kivizsgálásra. Magas (százon felüli) vérsüllyedés-értékek, tüdőtükrözés (nem altatásban, hanem érzéstelenítéssel - apu azt mondta: "fiam, ez nem embernek való!"), köpetvizsgálatok után hazaküldték, és egy hónap letelte után visszarendelték. Ez volt a múlt hét hétfőn, amikor is reggel 9-re hívták be. Újra köpet- és vérvétel. Az orvos nem nagyon foglalkozott velük, annyit mondott, hogy az eredményeket meg kell várni. Dél körül anyu már többször is rákérdezett, de az orvos nem ért rá, ingerült volt, ide ment, oda ment, rengeteg dolga volt. Akkor anyuék azt mondták neki, hogy hazamennek, majd este visszatelefonálnak az eredményért.
Nos, este tudtak beszélni az orvossal, aki annyit mondott, hogy a laboreredmények alapján apunak újra be kell feküdnie a kórházba. A héten kedden reggel bevittük. Én itthonról mentem egyenesen a kórházba, anyuék meg taxival érkeztek. Én értem oda előbb, és megláttam az orvost a folyosón beszélgetni (interneten kerestem a neve szerint, és találtam is olyan lapot, ahol még a fényképe is ott volt, így felismertem). Megvártam, míg befejezi, és mondtam neki, hogy szeretnék vele néhány szót beszélni. Nem mondta, hogy nem ér rá, de nem is hívott be sehová, hogy beszélni tudjunk. Kérdeztem, hogy mit tud mondani az apuról. Azt mondta, nem tud semmit, a múlt heti laboreredmények alapján hívták be újra. Mondtam neki, hogy olvastam a zárójelentést, amelyben szerepel egy olyan mondat, hogy tumormarker vizsgálat folyamatban van, azt szeretném tudni, hogy daganat-e, vagy sem. Válasz: nem tudják, az lehet daganat is, meg tbc is. Különben is a köpettenyésztés ideje 8 hét (aputól augusztus végén vették le, tehát még nem telt le). 8 hét? - kérdeztem. Ezt az anyuéknak nem mondták. De igen, mondtam az anyukájának, de annyira rohantak, nem várták meg a múlt héten a laboreredményeket sem - válaszolta. (Valójában nem tudom, hogy miért gondolta az orvos, hogy egy majdnem 80 és egy 72 éves idős embernek egész nap ott kell ülnie a folyosón. Egyébként anyu azt mondta, hogy nem említette neki a 8 hetet, mert ha másra nem, de erre emlékezett volna.)
Ez a beszélgetés mint írtam, a folyosón zajlott, a néhány mondat közben a kávéautomatából kiszolgálta magát, majd elment. Fölényesnek, és lekezelőnek éreztem. Barátságtalan és elutasító volt. Utána elkezdtem gondolkodni: ha nem daganat, és lehet tbc is, akkor nem kellett volna-e különböző biztonsági intézkedéseket tenni, illetve felhívni a szüleim figyelmét erre? Négy kiskorú unokájuk van! Ha meg daganat, akkor miért nem tudta azt mondani, hogy igen, erre gyanakszik.
Itt volt rá az esély, hogy ne csak a két idős embernek mondja el, amit akar, vagy válaszoljon arra, amit kérdeznek, hanem másvalakinek a családból, olyannak, aki esetleg tájékozottabb, figyelmesebb, együttműködőbb lehet.
Nos, megérkeztek anyuék is, a betegfelvétel megtörtént, és az emeletre kellett felmennünk, ahol leültünk a folyosóra. Nemsokára jött arra az orvos, apu köszönt neki (a régi idők beidegződésével: fel akart állni, pedig alig bírt "Jó reggelt kívánok, főorvos úr!"), de elviharzott mellettünk, szerintem egy pillantásra se méltatott bennünket, lehet hogy biccentett, vagy mormogott az orra alatt, de én nem láttam és nem hallottam. Ezután egy doktornő jött oda hozzánk, mosolygott, azt hitte, hozzá jött az apu, mint új beteg, de szóltak neki, hogy a főorvos úrnál feküdt korábban. Elnézést kért és elment.
Apu megkapta az ágyat, segítettünk neki átöltözni, elhelyezkedni - aztán mivel nagyon fáradt volt, és nem lehetett tudni, hogy az orvos mikor ér rá vele foglalkozni, hazaküldött bennünket.
Tudom, hogy az egészségügy, a kórházak anyagilag nem állnak a helyzet magaslatán. De: egy mosoly, egy barátságos szó senkinek semmibe nem kerül!!! Ott ültem a folyosón, amíg anyuékra vártam: jöttek, mentek az orvosok, fiatalok, idősebbek, ápolónők, betegszállítók, egyéb fehérköpenyesek. Mintha mindegyiken kötelező álarc lett volna, pedig a sok elcsigázott beteg (úgy értem a betegségétől rémült, kiszolgáltatott, vagy a kórházi környezettől, a várakozástól feszült ember) szerintem ki van éhezve egy jó szóra, egy bátorító mosolyra.
Júliusban infúziókúrát kapott ambulánsan (még szerencse, hogy a kórház nincs messze tőlük), majd mivel úgy érezte, hogy semmit nem javult, augusztusban befektették. Szokás szerint indult a kórházi rutin (labor, EKG - '94-ben volt egy infarktusa, amikor háromszor élesztették újra), majd újra infúziókat kapott, hogy a vérnyomását is sikerüljön beállítani. Egyszer fel is ment 180-ra, de mostanra beállt a kb. 110-130 közé. Ezután mellkasröntgent készítettek, ahol észrevettek egy foltot a tüdején. (Rendszeresen tüdőszűrésre járt, legutóbb tavaly ősszel volt, ott még nem láttak semmit.) A különböző vizsgálatokra betegszállító vitte a kórházon belül, de így is sokszor előfordult, hogy majdnem egy-egy órát kellett várnia a vizsgálatra. Két alkalommal rosszul is lett.
CT-vizsgálat következett, ami igazolta a "foltot", majd mivel ebben a kórházban nincs tüdőgyógyászat, a budai jó nevű intézményhez küldték további kivizsgálásra. Magas (százon felüli) vérsüllyedés-értékek, tüdőtükrözés (nem altatásban, hanem érzéstelenítéssel - apu azt mondta: "fiam, ez nem embernek való!"), köpetvizsgálatok után hazaküldték, és egy hónap letelte után visszarendelték. Ez volt a múlt hét hétfőn, amikor is reggel 9-re hívták be. Újra köpet- és vérvétel. Az orvos nem nagyon foglalkozott velük, annyit mondott, hogy az eredményeket meg kell várni. Dél körül anyu már többször is rákérdezett, de az orvos nem ért rá, ingerült volt, ide ment, oda ment, rengeteg dolga volt. Akkor anyuék azt mondták neki, hogy hazamennek, majd este visszatelefonálnak az eredményért.
Nos, este tudtak beszélni az orvossal, aki annyit mondott, hogy a laboreredmények alapján apunak újra be kell feküdnie a kórházba. A héten kedden reggel bevittük. Én itthonról mentem egyenesen a kórházba, anyuék meg taxival érkeztek. Én értem oda előbb, és megláttam az orvost a folyosón beszélgetni (interneten kerestem a neve szerint, és találtam is olyan lapot, ahol még a fényképe is ott volt, így felismertem). Megvártam, míg befejezi, és mondtam neki, hogy szeretnék vele néhány szót beszélni. Nem mondta, hogy nem ér rá, de nem is hívott be sehová, hogy beszélni tudjunk. Kérdeztem, hogy mit tud mondani az apuról. Azt mondta, nem tud semmit, a múlt heti laboreredmények alapján hívták be újra. Mondtam neki, hogy olvastam a zárójelentést, amelyben szerepel egy olyan mondat, hogy tumormarker vizsgálat folyamatban van, azt szeretném tudni, hogy daganat-e, vagy sem. Válasz: nem tudják, az lehet daganat is, meg tbc is. Különben is a köpettenyésztés ideje 8 hét (aputól augusztus végén vették le, tehát még nem telt le). 8 hét? - kérdeztem. Ezt az anyuéknak nem mondták. De igen, mondtam az anyukájának, de annyira rohantak, nem várták meg a múlt héten a laboreredményeket sem - válaszolta. (Valójában nem tudom, hogy miért gondolta az orvos, hogy egy majdnem 80 és egy 72 éves idős embernek egész nap ott kell ülnie a folyosón. Egyébként anyu azt mondta, hogy nem említette neki a 8 hetet, mert ha másra nem, de erre emlékezett volna.)
Ez a beszélgetés mint írtam, a folyosón zajlott, a néhány mondat közben a kávéautomatából kiszolgálta magát, majd elment. Fölényesnek, és lekezelőnek éreztem. Barátságtalan és elutasító volt. Utána elkezdtem gondolkodni: ha nem daganat, és lehet tbc is, akkor nem kellett volna-e különböző biztonsági intézkedéseket tenni, illetve felhívni a szüleim figyelmét erre? Négy kiskorú unokájuk van! Ha meg daganat, akkor miért nem tudta azt mondani, hogy igen, erre gyanakszik.
Itt volt rá az esély, hogy ne csak a két idős embernek mondja el, amit akar, vagy válaszoljon arra, amit kérdeznek, hanem másvalakinek a családból, olyannak, aki esetleg tájékozottabb, figyelmesebb, együttműködőbb lehet.
Nos, megérkeztek anyuék is, a betegfelvétel megtörtént, és az emeletre kellett felmennünk, ahol leültünk a folyosóra. Nemsokára jött arra az orvos, apu köszönt neki (a régi idők beidegződésével: fel akart állni, pedig alig bírt "Jó reggelt kívánok, főorvos úr!"), de elviharzott mellettünk, szerintem egy pillantásra se méltatott bennünket, lehet hogy biccentett, vagy mormogott az orra alatt, de én nem láttam és nem hallottam. Ezután egy doktornő jött oda hozzánk, mosolygott, azt hitte, hozzá jött az apu, mint új beteg, de szóltak neki, hogy a főorvos úrnál feküdt korábban. Elnézést kért és elment.
Apu megkapta az ágyat, segítettünk neki átöltözni, elhelyezkedni - aztán mivel nagyon fáradt volt, és nem lehetett tudni, hogy az orvos mikor ér rá vele foglalkozni, hazaküldött bennünket.
Tudom, hogy az egészségügy, a kórházak anyagilag nem állnak a helyzet magaslatán. De: egy mosoly, egy barátságos szó senkinek semmibe nem kerül!!! Ott ültem a folyosón, amíg anyuékra vártam: jöttek, mentek az orvosok, fiatalok, idősebbek, ápolónők, betegszállítók, egyéb fehérköpenyesek. Mintha mindegyiken kötelező álarc lett volna, pedig a sok elcsigázott beteg (úgy értem a betegségétől rémült, kiszolgáltatott, vagy a kórházi környezettől, a várakozástól feszült ember) szerintem ki van éhezve egy jó szóra, egy bátorító mosolyra.
