Karácsonyra sok-sok könyvet kaptam - voltak köztük antikváriumban vásároltak is - és mindegyiknek nagyon-nagyon örültem. Van aki ódzkodik a régi könyvektől: "szaga van" mondják. Én kifejezettem szeretem a régi könyveket is. Valaki(k) már olvasta(ták), forgatta(ták), szerette(ték). A könyvektől már alig férünk a lakásban - de ez egy másik történet.
Szóval a könyvek mellé kaptam két színházjegyet is a férjemtől, tegnap estére szólt: "...és Rómeó és Júlia" - Nagy-Kálózy Eszterrel és Rudolf Péterrel. Sajnos, nagyon ritkán járunk színházba - ennek leginkább anyagi okai vannak:( Ha a jegyre lenne is pénz, nincs benzin a kocsiban. Vagy fordítva.
Még az előző életemben - ami a rendszerváltás előttre esik - rendszeres színházlátogató voltam. Az egyik munkahelyemen én tartottam a kapcsolatot a közönségszervezővel (mond ez még valakinek valamit?), és nagyon sok jó darabot láttam, nagyon sok kollégámat küldtem színházba. Az elmúlt 15 évben talán ha tíz alkalommal voltam előadásokon és egyre inkább csalódottan jöttem ki a színház épületéből. Nem szeretem a nyíltszíni aktusok imitálását sem, az ordenáré beszédet sem. Öregszem?
Nekem a színház azt jelenti: színes jelmezek, díszes díszletek, élvezetes színészi játék, csend, sötét, várakozás. Sok darabra már nem is emlékszem, de az előadás címe, az építmények, a színészek neve, egy-egy jelenet máig megmaradt bennem. Csak néhány közülük:
Vígszínház: Száll a kakukk fészkére - Béres Ilona, Koncz Gábor, Bujtor István.
Nemzeti Színház: A szélmalom lakói - Sinkovits Imre, Agárdi Gábor)
Várlak nálad reggelire (ha jól emlékszem, ez volt a címe) Benedek Miklós, Für Anikó.
Vígszínház: Házmestersirató - Tábori Nóra
Az Ifjú Gárda, avagy: ugyan már, Ibolyka!
Az úrhatnám polgár (Kállai Ferenc)
Aztán volt egy darab, amire nem emlékszem, csak arra, hogy Udvaros Dorottya és Básti Juli játszott egy színpadon: szédületes volt! (Úgy rémlik, nem nagyon kedvelték egymást, és így szinte egymást játszották túl - fergetegesen!)
Az utóbbi tapasztalataim sajnos, egyre rosszabbak. Nincs díszlet, nincs jelmez - valószínűleg azért, mert a színházaknak nincs rá pénzük.
(A legeslegrosszabb ilyen "élményem" egy olyan, rokokó korban játszódó darab volt, amiben egyetlenegy kanapé állt a színpad közepén. Brrr!) Már a címére sem emlékszem. És mivel a előadásnak nincs meg ez a körítése, úgy tűnik, hogy az emberek is kezdik egyre inkább közönséges eseményként érezni egy-egy darab meglátogatását. Értem ez alatt az zsíros hajat, az öltözködést, a munkából való odaesést, késést, ilyesmit.
Régen mindig péntekre, vagy szombatra vettem színházjegyet, mert el nem tudtam képzelni, hogy rohannom kelljen utána haza, hogy másnap időben fel tudjak kelni, vagy hogy az előadás előtti készülődés, ráhangolódás elmaradjon.
Visszatérve a tegnap esti előadásra: kicsit tartottam tőle, hogy mit fog mindössze két színész csinálni a színpadon - miközben minden szerepet ketten játszanak! - , hogy jól érezzem magam. Rudolf Pétert megkedveltem (fiatal korában nagyon hebrencsnek tartottam), - valószínűleg a Beugró miatt, mert a rögtönzésekkel mutatkozott meg számomra tehetsége igazán -, Nagy-Kálózy Esztert még nem láttam színpadon. Díszlet nem volt (de semmi!), jelmez sem, teljesen hétköznapi ruhában játszottak. Kellék semmi - hacsak nem számítok annak egy fekete keretes szemüveget, és egy csipkés francia bugyi-szerűséget, amellyel a dajka főkötőjét imitálták. Kicsit késve kezdődött az előadás (7 óra 10 körül), és mindössze egy felvonás volt (fél kilenc előtt lett vége), de a két SZÍNÉSZ játéka teljesen lenyűgözött - annyira, hogy a díszlet, jelmez hiányát nem is éreztem! A nézőtéren - a jókor történő néhány nevetésen kívül - pisszenés sem hallatszott.
Semmi nem terelte el a figyelmet a párról. Még az sem zavart, hogy zanzásított és átírt Rómeó és Júlia-történetet láttam, mert a lényeg a játék volt! Köszönöm nekik.
Szóval a könyvek mellé kaptam két színházjegyet is a férjemtől, tegnap estére szólt: "...és Rómeó és Júlia" - Nagy-Kálózy Eszterrel és Rudolf Péterrel. Sajnos, nagyon ritkán járunk színházba - ennek leginkább anyagi okai vannak:( Ha a jegyre lenne is pénz, nincs benzin a kocsiban. Vagy fordítva.
Még az előző életemben - ami a rendszerváltás előttre esik - rendszeres színházlátogató voltam. Az egyik munkahelyemen én tartottam a kapcsolatot a közönségszervezővel (mond ez még valakinek valamit?), és nagyon sok jó darabot láttam, nagyon sok kollégámat küldtem színházba. Az elmúlt 15 évben talán ha tíz alkalommal voltam előadásokon és egyre inkább csalódottan jöttem ki a színház épületéből. Nem szeretem a nyíltszíni aktusok imitálását sem, az ordenáré beszédet sem. Öregszem?
Nekem a színház azt jelenti: színes jelmezek, díszes díszletek, élvezetes színészi játék, csend, sötét, várakozás. Sok darabra már nem is emlékszem, de az előadás címe, az építmények, a színészek neve, egy-egy jelenet máig megmaradt bennem. Csak néhány közülük:
Vígszínház: Száll a kakukk fészkére - Béres Ilona, Koncz Gábor, Bujtor István.
Nemzeti Színház: A szélmalom lakói - Sinkovits Imre, Agárdi Gábor)
Várlak nálad reggelire (ha jól emlékszem, ez volt a címe) Benedek Miklós, Für Anikó.
Vígszínház: Házmestersirató - Tábori Nóra
Az Ifjú Gárda, avagy: ugyan már, Ibolyka!
Az úrhatnám polgár (Kállai Ferenc)
Aztán volt egy darab, amire nem emlékszem, csak arra, hogy Udvaros Dorottya és Básti Juli játszott egy színpadon: szédületes volt! (Úgy rémlik, nem nagyon kedvelték egymást, és így szinte egymást játszották túl - fergetegesen!)
Az utóbbi tapasztalataim sajnos, egyre rosszabbak. Nincs díszlet, nincs jelmez - valószínűleg azért, mert a színházaknak nincs rá pénzük.
(A legeslegrosszabb ilyen "élményem" egy olyan, rokokó korban játszódó darab volt, amiben egyetlenegy kanapé állt a színpad közepén. Brrr!) Már a címére sem emlékszem. És mivel a előadásnak nincs meg ez a körítése, úgy tűnik, hogy az emberek is kezdik egyre inkább közönséges eseményként érezni egy-egy darab meglátogatását. Értem ez alatt az zsíros hajat, az öltözködést, a munkából való odaesést, késést, ilyesmit.
Régen mindig péntekre, vagy szombatra vettem színházjegyet, mert el nem tudtam képzelni, hogy rohannom kelljen utána haza, hogy másnap időben fel tudjak kelni, vagy hogy az előadás előtti készülődés, ráhangolódás elmaradjon.
Visszatérve a tegnap esti előadásra: kicsit tartottam tőle, hogy mit fog mindössze két színész csinálni a színpadon - miközben minden szerepet ketten játszanak! - , hogy jól érezzem magam. Rudolf Pétert megkedveltem (fiatal korában nagyon hebrencsnek tartottam), - valószínűleg a Beugró miatt, mert a rögtönzésekkel mutatkozott meg számomra tehetsége igazán -, Nagy-Kálózy Esztert még nem láttam színpadon. Díszlet nem volt (de semmi!), jelmez sem, teljesen hétköznapi ruhában játszottak. Kellék semmi - hacsak nem számítok annak egy fekete keretes szemüveget, és egy csipkés francia bugyi-szerűséget, amellyel a dajka főkötőjét imitálták. Kicsit késve kezdődött az előadás (7 óra 10 körül), és mindössze egy felvonás volt (fél kilenc előtt lett vége), de a két SZÍNÉSZ játéka teljesen lenyűgözött - annyira, hogy a díszlet, jelmez hiányát nem is éreztem! A nézőtéren - a jókor történő néhány nevetésen kívül - pisszenés sem hallatszott.
Semmi nem terelte el a figyelmet a párról. Még az sem zavart, hogy zanzásított és átírt Rómeó és Júlia-történetet láttam, mert a lényeg a játék volt! Köszönöm nekik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése