Nyelvtanulás, nyelvtanítás

Én is magyar szülő vagyok. Van három gyerekem. Mégsem értem, hogy a Magyar Szülők Egyesülete tulajdonképpen mi ellen is ágál itt .

Ne kelljen nyelvvizsgát szerezni a diplomához? Miért is ne? Mindannyian ismerjük a szlogent: ahány nyelvet beszélsz - annyi ember vagy.

Az én korosztályom az általános iskolában és a középiskolában kötelező jelleggel tanulta az orosz nyelvet. A kortársaim többsége utálta is - most már nem tudom, hogy a kötelező jellege miatt, vagy egyáltalán a tanulási kötelezettség miatt. Én voltam néhányakkal a kivétel - aki a szabályt erősítette. Míg az általános iskolában az orosz inkább csak érdekesség volt, a középiskolában az orosz tanárnőnk elhivatott oktatója volt a nyelvnek. Míg az általános iskolában jelessel végeztem a nyolcadik osztályt orosz nyelvből, a középiskola első osztályában észhez térített egy jó kis közepes.

Középiskolába kerülve abban az évben egy másnyelvű osztály indult: francia és orosz között lehetett választani. Akkor én németet szerettem volna tanulni, de nem lehetett. Úgy gondoltam: ha már az általános iskolában "beleöltem" négy évet az orosz tanulásába, akkor megpróbálom azt tökélyre fejleszteni, annál is inkább, mert nem utáltam. (A francia szakosok többsége nagyobb karriert futott be - brüsszeli, párizsi nagykövetség, külkereskedelem stb.)

A következő évben persze már két osztályt indítottak - francia és orosz, illetve német és orosz között lehetett választani, de hát rossz évjáratú voltam:)

Az orosztanárnőnk egy jelenség volt - nem tudom máshogy leírni. Ám, hogy a nevét is megemlítsem, mert arra érdemes: ő volt Németh Ilona tanárnő. Igen sovány, merev, beesett arcú, magas kontyot viselő, mosolytalan nő volt. Rettegtünk tőle - de közben szerettük is. Elhiszi-e valaki ma, hogy 18 évesen, az oroszterem előtt párosával vigyázzban álltunk a tanterem előtt várva a becsöngetésre és a tanárnőre?

Nem csak orosz nyelvet tanított, hanem orosz gépírást is. Bizony! Néhány perces gyakorlás után még most is bármikor le tudnék másolni egy cirillbetűs szöveget - leginkább neki köszönhetően. Jelesre érettségiztem orosz nyelvből, és orosz nyelvű gépírásból is. Az orosz nyelv tele volt közgazdasági jellegű szöveggel - a közgazdasági szakközépiskola nyelvezetének megfelelően. (Abban az időben a közgazdaság mellett a KGST, a kolhozok, Lenin, a NOSZF volt a fő irányvonal.) Az írásbeli nyelvi érettségire 5 (!) óra volt megadva - ebben egy magyarról oroszra, illetve egy oroszról magyarra fordítás szerepelt. Hadrovics-Gáldit még csak elő se kellett vennem, hiába cipeltem magammal. Egy óra alatt elkészültem az írásbeli érettségivel.

Azonban mindez nem csak neki volt köszönhető, hanem főleg annak az egy hónapnak, amit a Szovjetúnióban töltöttem, nyelvtáborban, harmadik után.

Sajnálom, hogy akkor, az érettségi után nem tettem rögtön nyelvvizsgát. Bár azóta olyan munkahelyeim voltak, ahol nem használtam a nyelvet - így most hiába lenne papírom róla, nem érnék vele semmit. Mert már akkor bebizonyosodott számomra - nyelvet tanulni leginkább nyelvi közegben lehet. Az alatt az egy hónap alatt, amit a lugai táborban töltöttem századmagammal - többet tanultam, mint a többi 8 év alatt.

Ha innen nézzük - nincs szükség általános iskolai, vagy középiskolai nyelvoktatásra. Arra lenne szükség, hogy minden gyereket elküldjünk bizonyos időre minden évben olyan nyelvi közegbe, ahol napi szinten használhatná a nyelvet - legyen az német, orosz, francia, olasz vagy bármilyen nyelv. Még inkább igaz ez az angolra, amelyben leginkább különbözik az írott és a beszélt nyelv egymástól. Itt, most bocsánatot kérek a magyaroszági nyelvtanároktól - mert a magyar emberek nyelvtudását vizsgálva valójában nincs is szükség rájuk (Egy cikk szerint a magyar emberek 58 (!) százaléka nem képes megszólalni egy idegen nyelven sem.)

Ahány nyelvet beszélsz - annyi ember vagy.

• Ha pénzem lenne, nem értelmetlen diplomába fektetném, hanem nyelvet tanulnék.
• Ha viszont tanulunk a diplomáért - tanuljuk a nyelveket is! Ne csak a diploma közelében kapjunk észbe, hogy valami elmaradt...!

Hobby

Körülbelül ezer éve késztetést érzek magamban, hogy "valamit kellene csinálni a kezemmel." Egy hátránya van a dolognak: eddig úgy éreztem, hogy genetikailag kétbalkezes vagyok. (Édesanyám se virtuóz - az iskolai jelmezbálokon szerintem én voltam az egyetlen, akinek sosem volt jelmeze.)

Kezdődött azzal, hogy az általános iskolában horgolásból mindig egyest kaptam, kötésből meg kettest. (Viszont a gyakorlati foglalkozásokon mi még tanultunk olyat is a fiúkkal együtt, hogy például WC-harang visszahelyezése - hogy ne follyon tovább a klotyó, meg konnektor-beszerelést, hogy ne kelljen külön szerelőt hívni. Ezekből példul remekeltem.) Na, ebből az jött le, hogy kötni jobban tudok, mint horgolni, tehát az előbbivel próbálkoztam. A hetvenes években divat volt a subázás, de az nem nagyon kötött le. Vettem fonalat és amit nem subáztam el, azt elkezdtem megkötni. Egysima, egyfordított - ez nem túl bonyolult. Viszont a minden darabhoz előírt 10x10 centis mintát sose kötöttem meg (időspórolásból), így aztán minden darabom óóóóóóóóriási lett. Mindegy, majd jó lesz valakire. Sose lett jó.

Később, amikor a múlt rendszerben a teljes foglalkoztatottságot hirdető, de a munka mennyiségét nem az alkalmazottak létszámára kalkuláló elmélet következményeként egyik munkahelyemen az üresjáratokban ráért az egész női kollektíva kötni, szaktanácsokkal ellátva már alkottam néhány hordható pulcsit is. (El nem hinné senki, aki nem ott volt, hogy mi mindenre volt idő. Mondjuk, utáltam is a lézengést.)

Amikor ebbe a városba költöztem, jelentkeztem volna szabás-varrás tanfolyamra, ilyen-olyan kézműves tanfolyamra - de nem volt. Bármilyen hihetetlen, de ebben a harmincezres városban nem volt például 8 olyan nő, aki varrni akart volna. Ekkora létszámnál indítottak volna tanfolyamot. Aztán jöttek a gyerekek - a kezeim le voltak foglalva.

Mostanában viszont újra elővett a késztetés, és VÉGRE indult egy foltvarró-tanfolyam a közelben. Én, akinek volt ugyan varrógépe, de 20 év alatt körülbelül 2-3 órát ha használtam, sorra alkotom a szebbnél szebb darabokat - egyelőre még mint "betanított munkás" - és örülök a kész műveknek. Végre "alkotok". Igaz, hogy a családban nem igazán értékelik a kézi munkát:(

Közben pedig azon merengek, milyen jó lehet annak, aki abból tud megélni, amit szeret csinálni. Ki kellene próbálnom, hogy veszik-e? Eszembe jut a Rigócsőr királyfi c. mese, amikor is a királylány az általa készített korsókat kiviszi a piacra eladni, hogy krumplit tudjon venni, és főzni vacsorára. Ha most kimennék a kész cuccaimmal a piacra, jön a "zapek"....

Uborkaszezon

Nálunk a nyár a befőzés, lomtalanítás (a lakásban), szelektálás (ruhák, régi papírok, ezmegazok) időszaka is. Ami a kertben terem, "mindent el kell rakni, amilyen nehéz világ van!" - mondja anyósom. Lényegében igaza van, de milyen klassz lesz majd télen, ha tele a kamra lekvárral, de majd nem lesz pénzünk kenyérre! :)

Miután már nem bírok ránézni gyümölcsre, befőttesüvegre, tűzhelyre, az emlékek között kezdek kutakodni ismét.

Édesapámnak születés- és névnapja is volt tegnapelőtt, a 78. Bibliai nevét parancsra kapta, pedig nagyanyám szíve szerint újszülött gyerekét Lászlónak kereszteltette volna. De a pap - aki akkoriban nagy úr volt a faluban, ha nem a legnagyobb - azt mondta, hogy aki ilyen napon születik, muszáj, hogy ilyen nevet viseljen. Így aztán Illés lett. A faluban, ahol született, és ahol gyerekkoromban sokat nyaraltam (erről majd máskor), még egy Illés keresztnevű férfi lakott. Aztán az öcsém is ezt a nevet kapta születésekor. Több ilyen nevű embert nem is ismertem. (Pár évvel ezelőtt egy helyi vásárban kiabált egy anyuka a gyereke után: Illés! Azt hittem, rosszul hallok. Még meg is kérdeztem, hogy: "Tényleg Illésnek hívják a kisfiút?" "Igen." - jött a válasz. (A névadási tapasztalatokról, szokásokról, meglátásaimról majd egy más alkalommal.) Na, de több Illést tényleg nem ismerek:)

Édesapám az ötvenes évek elején került Pestre, 53-54-ben volt katona a Budaörsi úti Petőfi laktanyában. Mesélte, hogy reggeli tornaként gyakran előfordult, hogy rövidnadrágban, mezítláb kellett futniuk a Osztyapenkó szoborig és vissza - még télvíz idején is.

Egy nagy ugrással rátérek arra, ami miatt elkezdtem írni.

Apu 1968-tól a filmgyárban dolgozott, ahogy szokta volt mondani: vezető beosztásban - gépkocsivezető volt:) Először személyautóval, később teherautóval járt különböző filmek forgatására. Hozta-vitte a színészeket, aztán később a felszerelést (díszletet, ruhákat, világosító eszközöket stb.) És mivel akkoriban divat volt az autogram-gyűjtés, egy emlékkönyvbe kérte a színészek aláírásait a "kislányának". Na ez az emlékkönyv került most elő egy doboz aljából. Olyan színészek aláírásai vannak benne, akikre szerintem sokan emlékeznek - aztán sokan vannak, akik meg nem. Nézem a képeket, autogramokat és mosolygok. Sokan már elmentek....

Stanislaw Mikulski (ha mond ez még valakinek valamit - ő volt Kloss kapitány.), Garas Dezső, Peti Sándor, Koós János, Feleky Kamill, Márkus László, Zenthe Ferenc, Huszti Péter, Zala Márk (Istenem, de fiatalon meghalt!!), Őze Lajos, Juhász Jácint, Kozák András (ők is nagyon korán elmentek).
Kiss Manyi. (Egyszer küldött nekünk, gyerekeknek apuval egy kiló banánt - ez 1970-ben volt.)
Djoko Roszic (Talpunk alatt fütyül a szél).
Bujtor István, Szilágyi István (aki az utca hírmondója volt). Avar István, Horváth László, Tordy Géza.
Hegedűs D. Géza, aki akkor még csak Hegedűs Gézaként írt alá. Tarsoly Elemér, Oszter Sándor, Horesnyi László.

Most meg néhány hete a rádióban egy riportban (Székhelyi József beszélt a FÉSZEK-Klub kapcsán róla) azt hallom, hogy a színművészeti főiskolán volt olyan, aki nem ismerte Kálmán György nevét.

És a rengeteg történet, amit Apu mesélt. A rengeteg hely, amit bejárt. Néhány forgatás, ahová engem is magával vitt (az első 1968-ban az Egri csillagok forgatása, Pilisborosjenőn).
Apu is elég grafomán; néhány évvel ezelőtt írógéppel papírra vetette rengeteg élményének többségét. Történeteket a filmgyári és a korábbi munkahelyéről. Tervezem, hogy összerendezgetem.

Ami a városban történik...

...az ellentmond a józan észnek, empátiának.

A várhegy itt áll a Duna kanyarulatánál évezredek óta. Amíg nem laktam itt, akkor is eljöttem ide minden évben legalább egyszer, de volt, hogy többször is.

Lenéztem a folyóra, és akkor megérintett az örökkévalóság. Csend volt, és nyugalom. A tájba azóta belerondít az újjáépített híd (persze, szükség van rá, tudom) fémtömege, a város régi szépsége elveszett, békebeli hangulata is veszni látszik. Helyi botrányoktól hangos az ország.

Senkik próbálják folyamatosan hiteltelenné tenni azokat, akiknek egyértelmű szellemi fölényét nem bírják elviselni. Megbecsült embereket próbálnak porig alázni a hatalom székéből minden mocskos stiklit felhasználva, kihasználva. De a senkik nem veszik észre, hogy saját maguk azok, akik a forgalommal szemben haladnak. Óvatosan megfogalmazott véleményeket is ellenállásként fogadnak, támadást keresnek minden "ötletelő"-ben. A város szavát hallató értelmiségét automatikusan ellenségnek kiáltják ki.

Nincs olyan nap, amelyre ne jutna egy-egy hír, tett, esemény, "beszólás", ami felborzolja az idegeimet. Az sem vígasz, hogy ezzel nem vagyok egyedül, és már csak az tartja a reményt bennem, hogy a mese jó véget ér: a talpunk alatt a tejet vajjá köpüljük, és ki tudunk ugrani a korsóból.

Ne hagyjuk! Ne hagyjátok! Ez a város többet, jobbat érdemel!