Mindig is sokat rádióztam. Mióta a napi szemét ömlik ránk a TV-ből, fügét mutatva még többet rádiózom. (Nem a zenei csatornákat hallgatom.) Az ünnepek előtt nagyon érdekes beszélgetések voltak több adón is, művészekkel, politikusokkal, pszichológusokkal, egyszerű emberekkel.
Az egyik pszichológus a boldog családokkal, a házasságokkal/válásokkal, emberi kapcsolatokkal összefüggésben említette meg azt, hogy ha rajta múlna, a házasságra készülő fiataloknak feltenné a kérdést: Hogyan képzelik el a jövőben közös karácsonyaikat? Mert sokat elárul mindkét fél családjáról az ünneplés mikéntje.
Amiről ez eszembe jutott: mióta ebben a jobb sorsa érdemes kisvárosban élek a párommal és a gyerekeimmel csak egy nyugodt karácsonyom volt. Amikor is a legkisebb gyerekem decemberben született, és karácsony előtt egy héttel jöttünk haza.
A mi családunkban (értsd: amikor még otthon voltam a szüleimmel) Budapesten az volt a szokás, hogy magunkban - vagyis a szűk család - töltöttük a szentestét: a szüleim, az öcsém és a nagymamám (aki amúgy is velünk lakott). Nem volt szokás összejárni a tágabb családdal (nagynénik, unokatesók). Igaz, autónk sem volt a 60-70-80-as években, hogy "nagykörre" indulhattunk volna. Karácsony másnapján felhívtuk néhány közeli rokonunkat - egyébiránt mindenkinek küldtünk képeslapot. Mindezek következtében persze az ajándékozás is csak a szűk családon belül történt.
A párom családjában az volt a szokás, hogy - mivel egy udvarban laktak egy ideig a nagyszülőkkel és egy nagynéni családjával - először a nagyszülőknél jött a Jézuska, és csak azután otthon. Amikor már elköltöztek onnan, akkor is a nagyszülőkhöz mentek el először, és csak azután haza.
Most eljött az az idő, hogy már minden gyereknek saját családja van, mégis az az "elvárás", hogy először át kell mennünk a páromék szüleihez. Odajön a sógornőm is a családjával, akiknek utána szintén tovább kell robogniuk a másik nagymamához, és nagynénihez - ahová még ők is szeretnének emberi időben odaérni. (Kb. 6 óra felé.) Amíg a gyerekek kicsik voltak, nem jelentett ekkora terhet, mert ebéd után átvittük őket a mamáékhoz, ott aludtak, mi pedig itthon mindent elő tudtunk készíteni. Persze így aztán nem volt idő sem ünnepi ebédre, sem ünnepi vacsorára, sem elég idő együtt lenni a nagyiékkal, aztán meg nem volt elég idő az itthoni örvendezésre sem. Viszont most, hogy már 2 nagyobb és egy kicsi gyerek van a háznál - és a nagyok már segíthetnek díszíteni a fát - még bonyolultabb lett az életünk.
Az idei volt életem legrémesebb szentestéje, pedig amúgy mindenre jutott idő (főzésre, takarításra, ajándék csomagolásra). DE: egy gyors ebéd és némi pihenés után 2 óra körül a két kisebb gyerekemmel elmentünk sétálni, hogy a legnagyobb és az apja felállítsák a fát, és a fényfüzéreket felrakják. Ezután apa telefonált, hogy hol vagyunk, és utánunk jött, elvitte a kicsit sétálni, én a középső gyerekemmel hazarobogtam, hogy hárman együtt díszítsük a fát. Készen lettünk. (Ekkor már 3/4 négy volt, és fél öt körül kellett a nagyiékhoz érni.) Gyorsan elzavartam a két segítő gyerekemet zuhanyozni és átöltözni, hívtam az apjukat, hogy fél ötkor találkozzon a két gyerekkel és négyen menjenek a mamáékhoz. A két nagyot útnak indítottam azzal, hogy én is fürdöm és átöltözöm, majd megyek utánuk - és nekiálltam "angyalkázni", vagyis az ajándékokat a fa alá csempészni. Talán mondanom sem kell, hogy fürödni már nem volt időm, hajszobrászkodni sem, minimális sminkkel próbáltam javítani az összképen, aztán kilőttem, mert már háromnegyed öt volt. Vagyis szentestén, a szeretet ünnepén az ötfős családunk háromfelé volt jódarabig:(
Öt óra. Végre odaértem, ahol is már tűkön ülve vártak a sógornőmék. Lerogytam, majd - talán 3 mondatot sem váltottunk - már csilingeltek is a másik szobában.
Ajándékosztás. Nagyszülők az unokáknak (növekvő sorrendben). Mi a sógornőmék gyerekeinek. Ők a mi gyerekeinknek. Ők a nagyszülőknek. Mi a nagyszülőknek. Nagyszülők nekik. Nagyszülők nekünk. Papírhalmazok. Tobzódás. A gyerekek egymás ajándékait lesik. Mosoly. (Az enyém kicsit rezignált.) Sütemény. Vegyetek. Tányér fölött egyetek. Nem ízlik? A másikból is. Egész délelőtt sütöttem. Egy pohár bort?
Lopott pillantások a karórákra. Este 6 óra van. A nagyobb gyerekeim odasúgják: mikor megyünk haza? Én vissza: nemsokára. Nekiállunk összeszedni az ajándékainkat.
Fél hétkor szedelőzködni kezdünk, hogy egy ajtónyitásra mindannyian távozzunk. 11 ember az előszobában. Én rohannék előre, hogy bekapcsoljam otthon nálunk a zenét, meggyújtsam a gyertyákat - egyáltalán: hogy próbáljak hangulatot teremteni. A legkisebb bömböl, ő is velem akar jönni. Alig érek haza, már ők is otthon vannak. A zene elmaradt. Fénykép készül. Ajándékbontás. Örülnek, de fáradt a mosolyuk. Az enyém is. Fél tízkor kidőlnek.
Megint megfogadom, hogy jövőre másképp lesz. Meghívom anyósomékat, hogy jöjjenek át ünnepi ebédre. (Úgysem fogadják el - már próbáltam néhányszor.) Meg a sógornőméket (ők mindig vacsorára mennek az anyósához). Mert ha már együttlét - akkor adjuk meg a módját, és legyen idő mindenre. Jót enni, inni, beszélgetni, leülni, ünnepelni. Lehetne akár azt is, hogy egyszer nálunk, egyszer nálunk, egyszer a nagyszülőknél. Igaz, hogy a párom rokonságával szinte napi kapcsolatban vagyunk, mert mindenki idevalósi, csak én vagyok a gyüttment - de akkor miért kell karácsonykor erőlködni????
Az egyik pszichológus a boldog családokkal, a házasságokkal/válásokkal, emberi kapcsolatokkal összefüggésben említette meg azt, hogy ha rajta múlna, a házasságra készülő fiataloknak feltenné a kérdést: Hogyan képzelik el a jövőben közös karácsonyaikat? Mert sokat elárul mindkét fél családjáról az ünneplés mikéntje.
Amiről ez eszembe jutott: mióta ebben a jobb sorsa érdemes kisvárosban élek a párommal és a gyerekeimmel csak egy nyugodt karácsonyom volt. Amikor is a legkisebb gyerekem decemberben született, és karácsony előtt egy héttel jöttünk haza.
A mi családunkban (értsd: amikor még otthon voltam a szüleimmel) Budapesten az volt a szokás, hogy magunkban - vagyis a szűk család - töltöttük a szentestét: a szüleim, az öcsém és a nagymamám (aki amúgy is velünk lakott). Nem volt szokás összejárni a tágabb családdal (nagynénik, unokatesók). Igaz, autónk sem volt a 60-70-80-as években, hogy "nagykörre" indulhattunk volna. Karácsony másnapján felhívtuk néhány közeli rokonunkat - egyébiránt mindenkinek küldtünk képeslapot. Mindezek következtében persze az ajándékozás is csak a szűk családon belül történt.
A párom családjában az volt a szokás, hogy - mivel egy udvarban laktak egy ideig a nagyszülőkkel és egy nagynéni családjával - először a nagyszülőknél jött a Jézuska, és csak azután otthon. Amikor már elköltöztek onnan, akkor is a nagyszülőkhöz mentek el először, és csak azután haza.
Most eljött az az idő, hogy már minden gyereknek saját családja van, mégis az az "elvárás", hogy először át kell mennünk a páromék szüleihez. Odajön a sógornőm is a családjával, akiknek utána szintén tovább kell robogniuk a másik nagymamához, és nagynénihez - ahová még ők is szeretnének emberi időben odaérni. (Kb. 6 óra felé.) Amíg a gyerekek kicsik voltak, nem jelentett ekkora terhet, mert ebéd után átvittük őket a mamáékhoz, ott aludtak, mi pedig itthon mindent elő tudtunk készíteni. Persze így aztán nem volt idő sem ünnepi ebédre, sem ünnepi vacsorára, sem elég idő együtt lenni a nagyiékkal, aztán meg nem volt elég idő az itthoni örvendezésre sem. Viszont most, hogy már 2 nagyobb és egy kicsi gyerek van a háznál - és a nagyok már segíthetnek díszíteni a fát - még bonyolultabb lett az életünk.
Az idei volt életem legrémesebb szentestéje, pedig amúgy mindenre jutott idő (főzésre, takarításra, ajándék csomagolásra). DE: egy gyors ebéd és némi pihenés után 2 óra körül a két kisebb gyerekemmel elmentünk sétálni, hogy a legnagyobb és az apja felállítsák a fát, és a fényfüzéreket felrakják. Ezután apa telefonált, hogy hol vagyunk, és utánunk jött, elvitte a kicsit sétálni, én a középső gyerekemmel hazarobogtam, hogy hárman együtt díszítsük a fát. Készen lettünk. (Ekkor már 3/4 négy volt, és fél öt körül kellett a nagyiékhoz érni.) Gyorsan elzavartam a két segítő gyerekemet zuhanyozni és átöltözni, hívtam az apjukat, hogy fél ötkor találkozzon a két gyerekkel és négyen menjenek a mamáékhoz. A két nagyot útnak indítottam azzal, hogy én is fürdöm és átöltözöm, majd megyek utánuk - és nekiálltam "angyalkázni", vagyis az ajándékokat a fa alá csempészni. Talán mondanom sem kell, hogy fürödni már nem volt időm, hajszobrászkodni sem, minimális sminkkel próbáltam javítani az összképen, aztán kilőttem, mert már háromnegyed öt volt. Vagyis szentestén, a szeretet ünnepén az ötfős családunk háromfelé volt jódarabig:(
Öt óra. Végre odaértem, ahol is már tűkön ülve vártak a sógornőmék. Lerogytam, majd - talán 3 mondatot sem váltottunk - már csilingeltek is a másik szobában.
Ajándékosztás. Nagyszülők az unokáknak (növekvő sorrendben). Mi a sógornőmék gyerekeinek. Ők a mi gyerekeinknek. Ők a nagyszülőknek. Mi a nagyszülőknek. Nagyszülők nekik. Nagyszülők nekünk. Papírhalmazok. Tobzódás. A gyerekek egymás ajándékait lesik. Mosoly. (Az enyém kicsit rezignált.) Sütemény. Vegyetek. Tányér fölött egyetek. Nem ízlik? A másikból is. Egész délelőtt sütöttem. Egy pohár bort?
Lopott pillantások a karórákra. Este 6 óra van. A nagyobb gyerekeim odasúgják: mikor megyünk haza? Én vissza: nemsokára. Nekiállunk összeszedni az ajándékainkat.
Fél hétkor szedelőzködni kezdünk, hogy egy ajtónyitásra mindannyian távozzunk. 11 ember az előszobában. Én rohannék előre, hogy bekapcsoljam otthon nálunk a zenét, meggyújtsam a gyertyákat - egyáltalán: hogy próbáljak hangulatot teremteni. A legkisebb bömböl, ő is velem akar jönni. Alig érek haza, már ők is otthon vannak. A zene elmaradt. Fénykép készül. Ajándékbontás. Örülnek, de fáradt a mosolyuk. Az enyém is. Fél tízkor kidőlnek.
Megint megfogadom, hogy jövőre másképp lesz. Meghívom anyósomékat, hogy jöjjenek át ünnepi ebédre. (Úgysem fogadják el - már próbáltam néhányszor.) Meg a sógornőméket (ők mindig vacsorára mennek az anyósához). Mert ha már együttlét - akkor adjuk meg a módját, és legyen idő mindenre. Jót enni, inni, beszélgetni, leülni, ünnepelni. Lehetne akár azt is, hogy egyszer nálunk, egyszer nálunk, egyszer a nagyszülőknél. Igaz, hogy a párom rokonságával szinte napi kapcsolatban vagyunk, mert mindenki idevalósi, csak én vagyok a gyüttment - de akkor miért kell karácsonykor erőlködni????
1 megjegyzés:
Üdv a blogvilágban.
Nálunk ez jóval egyszerűbb. Én azt gondolom, amíg nincs gyerek, lehet ide-oda menni, de ha van gyerek, akkor az egy család: mi itt vagyunk itthon, vagyis szenteste sehová.
(Mi már kettesben is itthon maradtunk, még 25-én sem megyünk sehova. B. nagy gyerekei a két ünnep között jönnek, mi is akkor megyünk anyuhoz.)
Megjegyzés küldése