2009. január 14., szerda

Karácsonyi örömeim

Ami sok örömet szerzett az együtt töltött két hét alatt - nem fontossági sorrendben, hanem ahogyan sorban az eszembe jutott.


Reggelente ágyba kaptam a kávémat. Az ünnepek alatt egyik reggel a leánykám korán reggel felkelt, és tálcán elkészítette nekünk a reggelit. Izgatottan lestük az óvodás fiam Luca-napon elültetett búzájának napi növekedését. (Lelkesen locsolta.) Rengeteget játszottunk együtt. (Puzzle, kártya, társasjáték, csocsó.) Sikerült sokat olvasnunk, mesélnünk. Örültünk, amikor előbújt a nap, és nagy sétákat tettünk. Finom forralt bort ittunk. Meg finom házipálinkát - korondi butykosból. Nagyokat aludtunk - néha délután is:) Jókat ettünk. Jókat nevettünk, és csak néha veszekedtünk. Ültünk a meleg szobában, és néztük a cserépkályhában meggyújtott fahasábokat. Hallgattuk a lányom furulyamuzsikáját, és a fiam gitározását. Találkoztunk a szüleimmel, és néztem, hogy mennyire örülnek az unokáiknak. Egy alkalommal sikerült eljutnunk kettesben a párommal fürdőbe, és legalább egy órát áztattuk magunkat a jó meleg vízben, nyugodtan beszélgetve. Figyeltük a kertben a cinkéket. Találkoztunk a barátainkkal.
Keveset tévéztem és sokat rádióztam. Kinyílt egy bimbó a karácsonyi kaktuszomon.Nagyon finom pizzát sikerült csinálnom, ami mindenkinek ízlett.

Így hirtelen - ennyi.


2009. január 13., kedd

Karácsonyi dühöngéseim II.

Mindig is sokat rádióztam. Mióta a napi szemét ömlik ránk a TV-ből, fügét mutatva még többet rádiózom. (Nem a zenei csatornákat hallgatom.) Az ünnepek előtt nagyon érdekes beszélgetések voltak több adón is, művészekkel, politikusokkal, pszichológusokkal, egyszerű emberekkel.

Az egyik pszichológus a boldog családokkal, a házasságokkal/válásokkal, emberi kapcsolatokkal összefüggésben említette meg azt, hogy ha rajta múlna, a házasságra készülő fiataloknak feltenné a kérdést: Hogyan képzelik el a jövőben közös karácsonyaikat? Mert sokat elárul mindkét fél családjáról az ünneplés mikéntje.

Amiről ez eszembe jutott: mióta ebben a jobb sorsa érdemes kisvárosban élek a párommal és a gyerekeimmel csak egy nyugodt karácsonyom volt. Amikor is a legkisebb gyerekem decemberben született, és karácsony előtt egy héttel jöttünk haza.

A mi családunkban (értsd: amikor még otthon voltam a szüleimmel) Budapesten az volt a szokás, hogy magunkban - vagyis a szűk család - töltöttük a szentestét: a szüleim, az öcsém és a nagymamám (aki amúgy is velünk lakott). Nem volt szokás összejárni a tágabb családdal (nagynénik, unokatesók). Igaz, autónk sem volt a 60-70-80-as években, hogy "nagykörre" indulhattunk volna. Karácsony másnapján felhívtuk néhány közeli rokonunkat - egyébiránt mindenkinek küldtünk képeslapot. Mindezek következtében persze az ajándékozás is csak a szűk családon belül történt.

A párom családjában az volt a szokás, hogy - mivel egy udvarban laktak egy ideig a nagyszülőkkel és egy nagynéni családjával - először a nagyszülőknél jött a Jézuska, és csak azután otthon. Amikor már elköltöztek onnan, akkor is a nagyszülőkhöz mentek el először, és csak azután haza.

Most eljött az az idő, hogy már minden gyereknek saját családja van, mégis az az "elvárás", hogy először át kell mennünk a páromék szüleihez. Odajön a sógornőm is a családjával, akiknek utána szintén tovább kell robogniuk a másik nagymamához, és nagynénihez - ahová még ők is szeretnének emberi időben odaérni. (Kb. 6 óra felé.) Amíg a gyerekek kicsik voltak, nem jelentett ekkora terhet, mert ebéd után átvittük őket a mamáékhoz, ott aludtak, mi pedig itthon mindent elő tudtunk készíteni. Persze így aztán nem volt idő sem ünnepi ebédre, sem ünnepi vacsorára, sem elég idő együtt lenni a nagyiékkal, aztán meg nem volt elég idő az itthoni örvendezésre sem. Viszont most, hogy már 2 nagyobb és egy kicsi gyerek van a háznál - és a nagyok már segíthetnek díszíteni a fát - még bonyolultabb lett az életünk.

Az idei volt életem legrémesebb szentestéje, pedig amúgy mindenre jutott idő (főzésre, takarításra, ajándék csomagolásra). DE: egy gyors ebéd és némi pihenés után 2 óra körül a két kisebb gyerekemmel elmentünk sétálni, hogy a legnagyobb és az apja felállítsák a fát, és a fényfüzéreket felrakják. Ezután apa telefonált, hogy hol vagyunk, és utánunk jött, elvitte a kicsit sétálni, én a középső gyerekemmel hazarobogtam, hogy hárman együtt díszítsük a fát. Készen lettünk. (Ekkor már 3/4 négy volt, és fél öt körül kellett a nagyiékhoz érni.) Gyorsan elzavartam a két segítő gyerekemet zuhanyozni és átöltözni, hívtam az apjukat, hogy fél ötkor találkozzon a két gyerekkel és négyen menjenek a mamáékhoz. A két nagyot útnak indítottam azzal, hogy én is fürdöm és átöltözöm, majd megyek utánuk - és nekiálltam "angyalkázni", vagyis az ajándékokat a fa alá csempészni. Talán mondanom sem kell, hogy fürödni már nem volt időm, hajszobrászkodni sem, minimális sminkkel próbáltam javítani az összképen, aztán kilőttem, mert már háromnegyed öt volt. Vagyis szentestén, a szeretet ünnepén az ötfős családunk háromfelé volt jódarabig:(

Öt óra. Végre odaértem, ahol is már tűkön ülve vártak a sógornőmék. Lerogytam, majd - talán 3 mondatot sem váltottunk - már csilingeltek is a másik szobában.

Ajándékosztás. Nagyszülők az unokáknak (növekvő sorrendben). Mi a sógornőmék gyerekeinek. Ők a mi gyerekeinknek. Ők a nagyszülőknek. Mi a nagyszülőknek. Nagyszülők nekik. Nagyszülők nekünk. Papírhalmazok. Tobzódás. A gyerekek egymás ajándékait lesik. Mosoly. (Az enyém kicsit rezignált.) Sütemény. Vegyetek. Tányér fölött egyetek. Nem ízlik? A másikból is. Egész délelőtt sütöttem. Egy pohár bort?

Lopott pillantások a karórákra. Este 6 óra van. A nagyobb gyerekeim odasúgják: mikor megyünk haza? Én vissza: nemsokára. Nekiállunk összeszedni az ajándékainkat.

Fél hétkor szedelőzködni kezdünk, hogy egy ajtónyitásra mindannyian távozzunk. 11 ember az előszobában. Én rohannék előre, hogy bekapcsoljam otthon nálunk a zenét, meggyújtsam a gyertyákat - egyáltalán: hogy próbáljak hangulatot teremteni. A legkisebb bömböl, ő is velem akar jönni. Alig érek haza, már ők is otthon vannak. A zene elmaradt. Fénykép készül. Ajándékbontás. Örülnek, de fáradt a mosolyuk. Az enyém is. Fél tízkor kidőlnek.

Megint megfogadom, hogy jövőre másképp lesz. Meghívom anyósomékat, hogy jöjjenek át ünnepi ebédre. (Úgysem fogadják el - már próbáltam néhányszor.) Meg a sógornőméket (ők mindig vacsorára mennek az anyósához). Mert ha már együttlét - akkor adjuk meg a módját, és legyen idő mindenre. Jót enni, inni, beszélgetni, leülni, ünnepelni. Lehetne akár azt is, hogy egyszer nálunk, egyszer nálunk, egyszer a nagyszülőknél. Igaz, hogy a párom rokonságával szinte napi kapcsolatban vagyunk, mert mindenki idevalósi, csak én vagyok a gyüttment - de akkor miért kell karácsonykor erőlködni????

2009. január 8., csütörtök

Karácsonyi dühöngéseim I.

Nem tudom, másnál hogy megy ez, de nálunk a karácsonyi ajándékvásárlás a következő okok miatt megy az idegeimre. Édesanyámék ideadják a gyerekekre szánt összeget, hogy vegyem meg én az ajándékokat. Anyósomék szintén ránk (azaz rám) bízzák az ajándékokat. Sógornőm családja - dettó. Tavaly még a sógorom is csak a pénzt adta - ő még egyedülálló. Na innentől kezdve emelkedő vérnyomással és a listával megyek vásárolni, amire fel van írva:

Nagyi 1. (Anyukámék)

I. gyereknek X. forint
II. gyereknek X. forint
III. gyereknek X forint
Nekem X forint
Páromnak X forint

Nagyi 2. (Anyósomék)

I. gyereknek X. forint
II. gyereknek X. forint
III. gyereknek X. forint

(A felnőttek nem ajándékozzák egymást. Legalábbis ez az évek óta visszatérő refrén.)
Aztán meg minden női hozzátartozó - meny és lány - valamint minden férfi hozzátartozó - vő és fiú - egyenajándékot kap (legyen az zokni, vagy póló a fiúknak, hálóing, vagy konyhafelszerelési tárgy a lányoknak) nehogy sértődés legyen. :-P

Sógornő

I. gyereknek X. forint
II. gyereknek X. forint
III. gyereknek X forint
(A felnőttek nem ajándékozzák egymást. De tényleg!)

Na most. Anyukámék globálisan gondolkodnak - vagyis adnak X összeget, azt a saját belátásom szerint osztom el a gyerekek és magunk között. Anyósomék MINDEN unokának MINDIG UGYANANNYI pénzt adnak - nehogy különbség legyen. De itt aztán a HASZNOS ajándékok vannak előtérben. (Világ életemben utáltam a HASZNOS ajándékokat. Teljesen személytelenek. Mindegy.) Sógornőmékkel megegyeztünk egy minimális összegben, amiért ők a mi gyerekeinknek, ill. mi az ő gyerekeiknek vásárolunk. Vásárlás közben tehát több dologra kell figyelni, úgymint:
- ne lépjem túl az összehatárt,
- legyen hasznos ajándék,
- azért legyen benne nem hasznos ajándék is (játék vagy könyv),
- minden helyen örüljön a gyerek az ajándéknak,
- ne kapjak agyvérzést az áraktól és a kínálattól.

Mit mondjak, marha nehéz dolgom van. Sajnálom is magam piszkosul.

- mert mindig túllépem az összeghatárt (egyszerűen így jön ki) nem sokkal, csak esetleg néhány száz forinttal,
- a hasznos ajándék nem OLYAN hasznos, amire gondoltak,
- a maradék összegből kijövő nem hasznos ajándék gagyi,
- néha úgy intézem a vásárlást, hogy máshol jobban örül a gyerek, mint idehaza
- a vérnyomásom ugyan alacsony marad, de a depresszióm mindig kiújul,
- megállapítom, hogy a kínálat katasztrófális - vagy nagyon jó, de drága (pl. LEGO) vagy abszolút kaka (kínai).

Minden évben megfogadom, hogy beszélek a rokonsággal, hogy ahelyett, hogy idenyomják a pénzt, üljenek le a gyerekekkel BESZÉLGETNI fél órát (esetleg folyamatosan beszélgethetnének velük egész évben is), hogy MEGTUDHASSÁK, mire vágyik, mit szeret, mi érdekli.
Mert könnyű és egyszerűbb azt mondani, hogy itt fáj, ott fáj, nem bírok gyalogolni, nem bírom a tömeget, nem tudom, mi lenne jó a gyereknek, nem szeretek vásárolni stb.

Már most megfogadom, hogy a saját unokáimnak MAGAM fogom az ajándékot megvásárolni - MINDIG.

Folyt. köv.