Szavak

Napok óta ízlelgetek néhány szót. Valószínűleg nagyon sok embernek ezek a szavak már nem jelentenek semmit, csak a szókincs része, mert a mögöttes tartalmat nem ismerik. Bennem meg ezek a szavak felidézik a gyerekkoromat.

Az egyik ilyen szó az "ószeres". Mennyivel szebben hangzik, mint a "régiségkereskedő"! Pedig a jelentése szinte ugyanaz. Gyerekkoromban, Budapesten (hatvanas évek) a lakótelepen, nyáron nyitott ablaknál hallottam a viszonylag sűrűn előforduló hangot: "Itt az ószeres! Használt ruhát, cipőt, bútort - mindent veszek!" Általában cigányasszony jött rózsás fejkendőben, amit a tarkóján kötött meg, vállára vetve egy nagy (most úgy rémlik) jutazsák, szoknyája majdnem a földig ért, cipőfűzője nem volt. Néha férfi jött, fekete kalapban, fekete nadrában, fehér ingben - ugyanazzal a zsákkal. Mindig, mindegyik egyedül járt. Könyököltem az ötödik emeleti konyhaablakban, és néztem, ahogy megáll a ház előtti parkolóban (kb. 2 autó volt benne akkor), körbefordulva még egyszer elmondja: "Itt az ószeres!...." Várt egy darabig, figyelte, hogy melyik ablak nyílik ki, melyik erkélyre megy ki a lehetséges kuncsaft. Nem sűrűn, de előfordult, hogy felhívták valahová - szerintem nyugodtan be is engedték a lakásba -, és megkötötték az üzletet. Közel volt hozzánk az "Ecseri", a cuccok biztosan ott landoltak végül.

A másik szó a "jegesember". A hűtőszekrényt régen jégszekrénynek hívták, és hetente jött a jeges, lovaskocsival, a kocsin nagy jégtömbök, abból vágott le kisebb darabokat. Kimentem az erkélyre, és az erkélyfal meg az erkély korlátja közötti 15 cm-es résen kukucskáltam lefelé. Akkor még nem csak a falusi gyerekek ismerhették a lovat:)

Nekünk akkor már volt egy Szaratov hűtőszekrényünk (1963-ban vették anyuék), abban volt egy kb. 15x15x25 cm fagyasztósrekesz, amibe túl sok minden nem fért bele. Persze, olcsó volt minden eszkimófigurás Mirelit termék, tehát túl nagy szükség nem volt a fagyasztórészre. Arról nem is beszélve, hogy apai nagyanyám, aki velünk lakott, az ilyen "úri huncutság"-oknak nem volt rajongója. A Szaratov egyébként a nyolcvanas évek végéig élt, majdnem 30 évet, de aztán egyszerre csak "kakukk".

83-ban, amikor egy szoba-konyhás lakásba költöztem Pesten, akkor az előző lakó hagyatéka volt egy jégszekrény. Mivel hűtőm volt, a jégszekrényt szétszedtük. Tele volt fűrészporral, az volt a szigetelés.

A heti harmadik, számomra jelentős esemény a "szódás" érkezése volt. Lovaskocsin jött, a kezében rázta a kolompot, farekeszekben (egy rekesz = 12 üveg) hozta a szódát. Megállt a házunk előtt, ahonnan a környező 4 és 8 emeletes házakból könnyen megközelíthető volt a mobilüzlet. A lakók lesorjáztak a rekeszeikkel és az üres üvegekkel és cserélték. Jó erős szóda volt, sokkal erősebb, mint ami a szódásszifonban készült 1, vagy 2 patron segítségével. A miénk 1 literes, szürke, alumínium szifon volt. Az erős szódát a szomszédban ittam. Most visszagondolva az jut eszembe, hogy biztosan mindig az esti órákban jöhetett, hogy otthon legyenek a lakók.

És bár a mi szódásunk soha nem bántotta az állatait, de értelmet nyert számomra a "Veri, mint szódás a lovát" kifejezés.