Napsütéses vasárnap délután kellemes program ígérkezik. Az egyik városi gimnáziumban a lakóhelyünkön lévő általános és középiskolák énekkarainak fellépése. Fellép a lányom, és még sok-sok-sok ismerős gyerek, mindre kíváncsi vagyok. Kisváros, közel van az előadás helye, gyalog megyek - mindössze egy fényképezőgép van nálam.
A bejáratnál ér az első meglepetés. Belépődíj van, 500 Ft-ot kérnek a jegyért. Többen csodálkozva-mérgelődve teszik szóvá nemtetszésüket, köztük én is. A programfüzetben sem szerepelt a jegy ára, és a gyerekek sem említették, hogy fizetni kell. A gimnázium adja a helyszínt, a fellépő gyerekek is ingyen, örömmel énekelnek. A belépőjegy a városi várszínház biankó szelvénye, melyen sem az esemény megnevezése, sem a helyszíne, sem az ára nincs feltüntetve, a bejáratnál filctollal írják rá az összeget. Kotorászok a zsebemben, kétszáz forintot találok. Mondom, hogy szeretnék bemenni, keresek ismerőst, és megpróbálok kölcsön kérni. Észre sem veszik, hogy bemegyek. Szerencsére találtam valakit. Innentől kezdve már csak én érzem kötelességemnek, hogy felháborodásom ellenére visszavigyem a pénzt. (Mint utóbb kiderült, a később jövőknek már nem is kellett fizetniük.)
Az önkormányzat kultúrális bizottságának elnöke nyitja meg a dalosünnepet, szavait elnyomja a folyamatosan érkező szülők, a már bent lévő, fel-alá mászkáló nézők, a később sorra kerülő gyerekek duruzsolása. Nincs elég ülőhely, a későn érkezők már csak állva tudják élvezni a műsort, egy helyi dolgozó (?) az első fellépő előadásának közben hoz székeket.
A nézőtéren kívül (állóhellyel rendelkező szülők) rekedtek is folyamatosan beszélgetnek egymással, a sok halk beszéd hallható morajjá erősödik. Vége az első műsorszámnak. A gyerekek aranyosak voltak, egy nem túl jó hírű általános iskola lelkes énekesei, láthatóan munkáját szerető karvezetővel levonul a színpadról. A műsorközlő felkonferálja a következő énekkart.
A már leszerepelt énekesek egy része szintén jár-kel, a másik részéért jönnek a szülők, és előadás közben szállingóznak ki-be. Van olyan szülő, aki csak a saját gyerekét jött el megnézni, már megy is tovább. És ez így megy másfél órán keresztül. Nem csak a szülők és gyerekek, de a fellépő iskolák karvezetői is ide-oda mászkálnak. Szervezetlenség, nemtörődömség, a másik produkciójának semmibevétele - majd az egyik iskola egyik műsorszáma:
"Mindenik embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban,
És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a másik énekét is szépnek."
Voltak ott nem szép lelkű emberek is a nézőtéren, mert sokakat láthatóan nem érdekelt az előadás. Néhányan csak kötelező jelleggel jöttek el, mert "fellép a gyerek". Ezt kiváltképpen apukákon lehetett észrevenni, akik néztek már mindenhová kínjukban, amíg sorra nem került a gyerekük, ekkor aztán előrefurakodva kapcsoltak be videót, telefont, kattintgatták a fényképezőgépeket nem törődve azzal, hogy ki előtt mászkálnak, ki előtt állnak meg. Majd a szereplés után fellélegezve vonszolták maguk után a gyereket, és léptek le a vége előtt.
A gyerekek azonban helyesek, ügyesek és nagyon lelkesek voltak. Minden iskola fellépői kitettek magukért, még ha nem is volt tökéletes itt-ott egy-egy hang. A kicsik után jöttek a középiskolák, ahol a városvezetés által gonoszul és bosszúból tönkretett Gimnázium énekkara óriási tapsot kapott. Egy másik, a fiúgimnázium kara a markáns férfihangokkal nagyon kellemes élményt nyújtott, ők is zajos sikert arattak. Legvégén pedig a fiúgimnázium és a katolikus iskola( két kivétellel) lányokból álló énekkarának közös produkciója következett, melyhez kis színpadi jelenetet is kreáltak - nagy tetszést keltett a már félig kiürült nézőtéren.
Észrevételeim:
1. Ha valamiért belépődíjat fizetünk, szolgáltatást várunk érte. Akárha csak annyiban is, hogy normális körülmények között tekinthetünk meg egy előadást. (Elképzelem, ahogy pl. a Zeneakadémián, kórusok hangversenyén, vagy egy komolyzenei előadáson folyamatos nyüzsgés van... Brrr!) Csak a műsorközlőnek kellett volna egy kis útmutatást adni, szólnia, hogy kérem, kapcsolják ki a telefonjaikat, csak a szünetekben távozzanak, a leszereplő énekkarok vonuljanak az emeletre ésatöbbi, ésatöbbi. Szervezőkészség: egyes.
2. Ha a szülők nem tisztelik a gyerekeik (és más gyerekek) teljesítményét, akkor ne várják el a gyerekeiktől sem a méltó viselkedést, sem a kultúra (bármely formájának!) szeretetét, tiszteletét. Úgy érzem, ezzel a nemtörődömséggel beletipornak az érdeklődő lelkekbe, kiölik a gyerekek lelkesedését. Magatartás: egyes.
3. Világos, hogy mindenki szeretné megörökíteni a gyermeke, az unokája produkcióját. Tegyük már ezt úgy, hogy tiszteletben tartjuk a többi ember jogát is arra, hogy nyugodtan tudja nézni, amit szeretne. (A legvisszataszítóbb az a nagymama (?) volt, aki az első sorban ült, majd előadás közben felállt, és a kórus előtt fel-alá mászkálva vette fel telefonjával a műsorszámot, közben majd fellökve a karvezetőt!) Empátia: egyes.
